Szovjet harckocsi egy budapesti utcán, két civil a kapualjban a hajnali támadás idején
| |

Mi történt 1956. november 4-én?

A Parlamentben berendezett rádióstúdióból 1956. november 4. reggelén, 5 óra 20 perckor Nagy Imre rövid üzenetet intézett az országhoz. Mire megszólalt, a szovjet hadsereg már megindította a támadást. A miniszterelnök tudatta, hogy a beavatkozás célja kormányának megdöntése. Néhány mondat után a hallgatóknak ismét a saját környezetük híreiből kellett megérteniük, mi történik: melyik úton közelednek katonák, szólnak-e még a telefonok, biztonságos-e kilépni az utcára.

November 4-én a Szovjetunió a Forgószél hadművelettel megkezdte a forradalom fegyveres leverését, és szétzúzta a Nagy Imre-kormány működésének feltételeit. Közben rádión bejelentették a Kádár János vezette ellenkormány megalakulását. Nagy Imre és társai a jugoszláv követségen kerestek menedéket, Budapesten pedig többfelé harc kezdődött vagy folytatódott.

A nap végére eldőlt, hogy a forradalmi kormány nem tudja megtartani a hatalmát. Az utcai ellenállás azonban még napokig tartott. A főváros politikai központjának elfoglalása és az egyes felkelőcsoportok veresége különböző időpontokban következett be: a rádióban hallott országos fordulatot minden városrész másként élte át.

Szovjet harckocsi egy budapesti utcán, két civil a kapualjban a hajnali támadás idején
A november 4-i szovjet támadás budapesti helyzetét felidéző illusztráció. AI-val készített történelmi rekonstrukció.

Miért kezdődött új szovjet támadás?

November elején Magyarországon még egyszerre volt jelen a siker reménye és az újabb beavatkozás veszélye. A budapesti szovjet csapatok kivonása után úgy látszott, lehet tárgyalni a megszállás megszüntetéséről. Nagy Imre kormánya november 1-jén bejelentette az ország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. A kormány azt kereste, hogyan lehet a forradalom követeléseit állami döntésekké és nemzetközi garanciákká alakítani.

Moszkvában azonban október 31-én már a katonai beavatkozás mellett döntöttek. A semlegesség bejelentése tehát egy olyan helyzetben hangzott el, amikor a támadás előkészítése már folyamatban volt. A szovjet vezetés nem akarta elfogadni a magyarországi politikai fordulatot és az ország kiszakadását az általa ellenőrzött szövetségi rendszerből.

Az ellentmondás a november 3-i tárgyalásokon vált végzetessé. A magyar és a szovjet küldöttség napközben a csapatkivonás részleteiről egyeztetett a Parlamentben, este pedig Tökölön folytatták a megbeszélést. A magyar delegáció tagjai között ott volt Maléter Pál honvédelmi miniszter is. A tárgyalókat éjfél táján szovjet állambiztonsági erők letartóztatták.

A kormány így éppen akkor veszítette el honvédelmi miniszterét és katonai tárgyalóit, amikor a támadás küszöbére érkezett. Az elfogás ráadásul tárgyalási helyzetben történt: a küldöttek a kivonulásról mentek egyezkedni, és foglyok lettek. Reggel a főváros védelmének megszervezéséhez szükséges vezetők egy része már nem rendelkezhetett saját csapataival.

1956. november 4.: mit jelentett a Forgószél hadművelet?

A támadás hajnalban, 4 óra körül indult. A Forgószél országos katonai művelet volt: Budapest elfoglalásával együtt meg kellett szállni a fontosabb vidéki központokat és le kellett fegyverezni a magyar hadsereget. Az előkészületek irányításában meghatározó szerepe volt Ivan Konyev marsallnak, a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erői főparancsnokának.

A hadműveletre összevont szovjet erő létszámát a hadtörténeti összefoglaló mintegy hatvanezer főben adja meg. A támadók nem csupán harckocsikat vetettek be: gépesített és lövészalakulatok, tüzérség és deszantegységek is részt vettek az akcióban. A főváros felé több irányból közeledtek, miközben más erők laktanyákat és katonai helyőrségeket zártak körül.

A célpontok közé a közlekedés és az összeköttetés csomópontjai is beletartoztak. Egy telefonközpont vagy pályaudvar birtoklása a város többi részére is hatott: nehezebbé vált segítséget kérni, értesüléseket továbbítani vagy csapatokat mozgatni. A kormány elszigetelése és a fegyveres csoportok különválasztása egymást erősítette.

A Magyar Néphadsereg alakulatai nem alkottak egységesen irányított védelmi rendszert. Sok helyen a szovjetek lefegyverezték a katonákat, máshol volt összecsapás. A honvédség egészének veresége mellett ezért ugyanazon a napon helyi katonai ellenállás is létezett. Egy laktanya sorsa, egy tüzérüteg döntése és egy belvárosi felkelőcsoport helyzete egészen eltérő lehetett.

Mit mondott Nagy Imre 5 óra 20 perckor?

A miniszterelnök a Szabad Kossuth Rádió parlamenti stúdiójából beszélt. A november 4-i rádiószózat szerint a szovjet csapatok azzal a céllal támadták meg a fővárost, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. A rövid közlés legismertebb részlete így szólt: „Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van.”

A beszéd egyszerre fordult a magyar lakossághoz és a külföldhöz. Nagy Imre miniszterelnökként szólalt meg, és az ország törvényes kormányát ért támadásként írta le az eseményeket. Nem mondott le, nem jelentette be kormánya megszűnését, és nem ismerte el a helyébe állított vezetést.

Ugyanakkor a szózat nem adott hadműveleti utasítást. Nem nevezett meg védelmi körzeteket, parancsnokokat vagy követendő katonai eljárást. A harcban álló csapatokról szóló mondat a támadás tényét és az ellenállást közölte; az ország egészét összefogó irányítás ettől még nem jött létre.

Az üzenetet ismételték és idegen nyelveken is sugározták. A rádió így egy ideig tovább tudta adni a kormány álláspontját akkor is, amikor annak tényleges cselekvési lehetőségei gyorsan szűkültek. A hallgató ugyanazokat a mondatokat újra hallhatta, miközben a Parlamentben és az utcákon már új helyzet alakult ki. A szózat a nap jelképe lett, de a benne rögzített pillanat csak rövid ideig tartott.

Mit jelentett be a Kádár-kormány?

A rádióban már Nagy Imre szózata előtt megszólalt az ellenkormány híre. A kronológia szerint 5 óra 5 perckor az ungvári rádió közleményt sugárzott a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakításáról. Az új kormány élére Kádár János került, aki napokkal korábban még Nagy Imre kormányának tagja volt.

Kádárék egészen más történetet mondtak el a történtekről. A kormány felhívása a szocialista rendszer megvédésével indokolta fellépésüket, és ellenforradalmi veszélyre hivatkozott. A szovjet hadseregtől kért segítséget a rend helyreállításához. A magyar kormány megdöntésére induló támadást így az ország megmentését szolgáló beavatkozásként mutatta be.

A felhívás közben elismerte a Rákosi és Gerő nevéhez kötött vezetés súlyos hibáit és törvénysértéseit. Gazdasági javulást, magasabb életszínvonalat, munkásigazgatást és a parasztságot terhelő beszolgáltatás megszüntetését ígérte. A szöveg azokhoz is szólt, akik változást akartak, de féltek a harcok folytatásától vagy a korábbi társadalmi rend visszatérésétől.

Az új kormány tehát nem minden forradalmi követelést utasított el: egy részüket beemelte saját programjába, miközben a politikai fordulatot és a szovjet befolyástól való elszakadást megakadályozta. Az üldözés elutasítását is megígérte az eseményekben részt vevő dolgozóknak. Ez a november 4-i ígéret különösen súlyos jelentést kapott a későbbi megtorlás fényében.

A bejelentés pillanatában Kádárék nem Budapest kormányzati épületeiből irányították az országot. Az amerikai diplomáciai iratkiadás jegyzete szerint csak november 7-én érkeztek meg a fővárosba. November 4-én az új hatalom tényleges katonai támaszát a szovjet csapatok jelentették, miközben az utcákon még folyt az ellenállás.

Hová ment Nagy Imre, és mi lett a Parlamenttel?

A rádiószózat után Nagy Imre elhagyta a Parlamentet, és a jugoszláv követségre ment. Munkatársai közül többek között Donáth Ferenc, Losonczy Géza és Lukács György is ott keresett menedéket. Családtagok, asszonyok és gyerekek is a követségen kaptak védelmet.

A politikai válság ezzel egy diplomáciai épület falai közé szorult. A kormányfő életben volt és külföldi védelem alatt állt, de az ország irányításához szükséges intézmények, katonai erő és összeköttetések már nem álltak rendelkezésére. A menedék a közvetlen elfogás elől adott védelmet; a miniszterelnöki működést nem tudta helyreállítani.

Nagy Imre iratokat is magával vitt. Ezek a követségről később Belgrádba kerültek, és csak 2008-ban adták át őket a magyar levéltárnak. A ma hozzáférhető dokumentumok története így őrzi a hajnali menekülés nyomát: a kormányzati munka papírjai ugyanazon az úton távoztak a Parlamentből, mint a miniszterelnök.

Az Országházban közben maradt valaki, aki továbbra is a törvényes kormány képviselőjének tekintette magát. Bibó István államminiszter a szovjet megszállás után sem távozott azonnal. November 4-i kiáltványában arra kérte a lakosságot, hogy az új hatalmat ne fogadja el törvényesnek, és passzív ellenállással lépjen fel vele szemben.

Bibó külön kivette ebből Budapest közellátását és közműveit. A város lakóinak élelmezését és alapvető ellátását fenn akarta tartani. Fegyveres ellenállásra nem adott parancsot: frissen kinevezett miniszterként nem ismerte eléggé a katonai helyzetet ahhoz, hogy mások életéről ilyen döntést hozzon. A megszállt Parlamentből az ellenállásnak egy másik, a következő hetekben is fontos formáját fogalmazta meg.

Hol harcoltak tovább Budapesten?

A szovjet támadás nem váltott ki mindenhol azonos választ. Volt, ahol a felkelők felvették a harcot, máshol szétszóródtak vagy visszavonultak. A megmaradt állások között sem működött egységes országos parancsnoki lánc. A helyi vezetők saját értesüléseik, fegyverzetük és lehetőségeik alapján döntöttek.

A Corvin köz környékén az Üllői út, a Práter utca és a Kisfaludy utca térségében súlyos összecsapások zajlottak. A Tűzoltó utcai és Ferenc téri csoportok a IX. kerület több pontján álltak ellen. A harcok a városi háztömbök közé kerültek: ugyanazok az épületek adtak állásokat a fegyvereseknek és otthont a civileknek.

A Baross tériek történetében még egy csoporton belül is különváltak az utak. Nickelsburg László parancsnok ellenezte a harc folytatását, és több társával a Péterfy Sándor utcai kórházba ment. A hátramaradók Balogh László vezetésével estig harcoltak. A döntés terhe nemcsak az volt, hogy van-e még remény győzelemre, hanem az is, mit lehet tenni a közvetlenül fenyegetett emberekkel.

Kőbányán és Csepelen légvédelmi tüzérek és felkelők is szembeszálltak a szovjet erőkkel. A Juta-dombnál honvédségi lövegek nyitottak tüzet egy szovjet menetoszlopra. Ezek az esetek mutatják, hogy a hadsereg lefegyverzése mellett a honvédség egyes katonái fegyveresen is ellenálltak.

A helyi harc esélyeit erősen meghatározta, milyen fegyver állt rendelkezésre, volt-e lőszer, és lehetett-e állást változtatni. Arról, honnan szereztek fegyvert az 1956-os felkelők, külön cikk szól. November 4-én ezek a különféle eredetű készletek kerültek szembe egy előkészített, tüzérséggel és páncélosokkal támogatott hadművelettel.

Sérült házak és járókelők az Üllői út 56. előtt 1956-ban
Az Üllői út 56. és környezete 1956-ban; a felvétel pontos napja nem ismert. Fotó: Fortepan / Berkó Pál, Wikimedia Commons, CC BY-SA 3.0.

Hogyan telt a reggel egy pesti gyereknek?

A 12 éves Csics Gyula naplója egy lakóház felől mutatja meg ugyanezt a napot. Előző este Bözsi nénihez ment aludni, hogy az asszony ne maradjon egyedül. November 3-i bejegyzésében még olyan újsághíreket jegyzett fel, amelyek hétfőre az iskola, a munka és a közlekedés újraindulását ígérték. A vasárnap reggel egészen mást hozott.

Lövöldözésre ébredt, Bözsi néni pedig bekapcsolta a rádiót. Nagy Imre üzenetét hallották. Később átmentek Szabadosékhoz, miközben más lakók az óvóhelyre vonultak. A rádiót akkor is bekapcsolva hagyták, amikor az addig hallgatott adás elnémult. Vártak, hátha újra megszólal valaki.

Bözsi néni telefonon Kőbányáról is érdeklődött. Dél felé a fiú hazament; útközben barikádokat látott. Saját házukban az emeleti lakók a pincébe húzódtak. Délutáni foglalatosságáról már a könyvei rendezését írta fel.

A november 4-i naplóbejegyzés így őrizte meg egy családi-ismerősi kör mozgását a támadás napján. A rádió, a telefon és az utcán látottak egymást egészítették ki. A fiú közben rajzolt és a könyveivel foglalkozott: a harcok közé a megszokott tevékenységek is befértek. Az emberek nem egy kész eseménysort ismertek, hanem egy-egy új hírből próbálták kitalálni, mi következhet.

Mit lehetett tudni a városból, és mit látott a külvilág?

Az amerikai követség telexnaplója közelről mutatja, milyen nehéz volt követni a fordulatokat. Budapestről a lövések kezdetéről, a kormány tagjainak üzeneteiről és a menedéket kérőkről jelentettek Washingtonnak. A beszélgetésben folyton új hírek érkeztek, miközben a diplomaták saját munkatársaik és családtagjaik biztonságáért is aggódtak.

A telexterem ablakához páncélszekrényeket helyeztek, hogy védjék a berendezést és az ott dolgozókat az esetleges lövedékektől. Ágyakat tettek a gép közelébe, így az ügyeletes pihenés közben is felébredhetett a sürgős üzenetek jelzésére. A nagyhatalmi diplomácia budapesti végpontja egy olyan szoba volt, amelynek dolgozói egyszerre próbálták fenntartani a kapcsolatot és megóvni magukat.

Bibó személyesen is felkereste az amerikai képviseletet, és üzenetet adott át Eisenhower elnöknek. Mindszenty József bíborost szintén ezen a reggelen fogadták be. A két látogatás más célt szolgált: az egyik politikai segítségért fordult az Egyesült Államokhoz, a másikból hosszú menedék lett.

Eisenhower november 4-i levelében a szovjet csapatok kivonását sürgette. A külügyi iratkiadásban rögzített aznapi döntések között ugyanakkor az is szerepel, hogy ne hozzanak létre ENSZ-erőt Magyarország számára. Az ország mellett elhangzó tiltakozások nem alakultak át a szovjet támadást megállító katonai segítséggé.

A budapesti hallgató és az amerikai diplomata így ugyanannak a napnak két különböző határát tapasztalta meg. Az egyik azt próbálta megtudni, hol lehet még biztonságban, a másik azt, milyen lépést hajlandó megtenni a kormánya. A rádióban ismételt segítségkérés és a külföldi együttérzés között megmaradt a távolság.

A segélynek is utat kellett találni

Jean de Preux, a Nemzetközi Vöröskereszt egyik munkatársa november 4-én még Budapesten tartózkodott. Október utolsó napjaiban egy Bécsből érkező osztrák vöröskeresztes segélykonvojjal jutott a városba. Az új támadás reggelén őt is a fegyverropogás ébresztette fel.

A vöröskeresztes munkatárs számára a fordulat azt jelentette, hogy a már megkezdett segítségnyújtás feltételeit újra kellett teremteni. A sebesültek és a lakosság ellátásához a készleteken kívül átjárható út és a katonai hatóságokkal elért megállapodás is kellett. Az ICRC levéltári életrajza szerint de Preux egy héttel később tudta elérni a szovjet katonai vezetéssel folytatott tárgyalásokon, hogy a vöröskeresztes konvojok ismét beléphessenek Budapestre.

A diplomáciai tiltakozás és a segélyezés más feladat volt. Előbbi a támadás leállítását, utóbbi a már bekövetkezett szenvedés enyhítését célozta. Egyiknek a híre sem jelentett automatikusan megérkező segítséget egy budapesti ház lakóinak: a szállítmánynak ténylegesen el kellett jutnia a városba. De Preux történetében a hajnali támadás és az egy héttel későbbi megállapodás közötti idő éppen ezt a nehézséget teszi kézzelfoghatóvá.

Mi ért véget november 4-én, és mi folytatódott?

Estére a Nagy Imre-kormány már nem tudott működő államhatalomként fellépni. A miniszterelnök a jugoszláv követségen volt, a katonai tárgyalók fogságban, az ország fontos pontjait szovjet csapatok ellenőrizték. A Kádár-kormány nevében már kihirdették az új politikai programot, de annak elfogadtatása még korántsem fejeződött be.

A fegyveres ellenállás több budapesti körzetben és vidéken is folytatódott. Csepelen még november 10–11. tájáig tartott a szervezett harc. A támadás első napjának katonai eredménye ezért nem jelentette azt, hogy minden felkelő letette a fegyvert vagy minden utca elcsendesedett.

A következő hetek történetéhez már a munkástanácsok, a sztrájkok és a megtorlás is hozzátartozott. Sokan a távozás mellett döntöttek; arról, hogyan jutottak át az 1956-os menekültek Ausztriába, külön írás követi az útvonalakat és az első befogadás történetét.

November 4. azért lett a forradalom döntő törése, mert az önálló politikai berendezkedés lehetőségét aznap katonai erővel elvették. Az emberek válaszai mégis eltérők maradtak: valaki löveget irányzott egy menetoszlopra, valaki követségi kapun kopogott, Bibó pedig a Parlamentben megfogalmazta a passzív ellenállás felhívását. A napot a szovjet hadművelet döntötte el; az egyes emberek története nem ért véget vele.

Források

Hasonlò