Család egy almával, dióval és gyertyákkal díszített kis karácsonyfa mellett, 1900 körüli szobában.
| | |

Hogyan ünnepelték a karácsonyt régen Magyarországon?

Szalma az asztal alatt, ekevas a lábak mellett, cipó az asztal sarkán: a karácsony régen sok magyar falusi házban egészen más látványt jelentett, mint ma. A Palóc Múzeum leírása szerint a 20. század elején a termények és munkaeszközök is helyet kaptak az ünnepi szobában. Mátraderecskén a szalmát azzal magyarázták, hogy Jézus szamarának legyen mit ennie; Szandán a megszülető gyermeknek készítettek helyet.

A régi magyar karácsony középpontjában a keresztény ünnep, a közös étkezés és a következő év boldogulásának reménye állt. Házról házra jártak az énekes köszöntők, a betlehemesek, egyes vidékeken a regösök. A feldíszített fenyő csak a 19. században kezdett elterjedni, és sok falusi családhoz a 20. században jutott el.

Közben a karácsony egyre inkább a gyerekek várakozásáról és az otthoni ajándékozásról is szólt. Ugyanabban az országban ünnepelt a böjtöt tartó gazdasszony, a gyertyákat meggyújtó polgárcsalád és később a lakótelepi szobában fát díszítő szülő. Mindegyiküknek más feladatot, más kiadást és másféle örömet hozott az ünnep.

Család egy almával, dióval és gyertyákkal díszített kis karácsonyfa mellett, 1900 körüli szobában.
Polgári családi karácsony elképzelt jelenete 1900 körül. AI-val készített történelmi rekonstrukció.

Karácsony régen: előbb a házat kellett ünnepre készíteni

December 24. a katolikus falusi szokásrendben karácsony böjtje volt. A mezőn már nem dolgoztak, de a ház körül még bőven akadt tennivaló. Az asszonyok takarítottak, sütöttek, főztek; a férfiak rendbe tették az udvart és az istállót, előkészítették a tűzifát és a takarmányt. Az ünnepi nyugalomhoz előbb el kellett végezni mindazt, amit a gazdaság máskor is megkövetelt.

A jószág ellátása a készülődés része maradt. A családi étkezés előtt az állatokat is jóltartották: az ünnep nem szakította el az embereket attól, amiből éltek. A szoba, az udvar és az istálló egyetlen háztartás egymáshoz tartozó terei voltak.

A böjtöt tartó családokban az étkezésnek is megvolt a várt időpontja. Sokfelé az esti harangszó után ültek asztalhoz, a palóc hagyományban a felkelő csillaghoz is igazították a vacsorát. A hosszú készülődés így egyszerre volt munka és várakozás: miközben elkészült az étel, még tartott az önmegtartóztatás.

A karácsony rendjét a vallás, a helyi szokás és a család lehetősége együtt alakította. A böjti vacsora különösen a katolikus közösségekben kapott részletes szabályokat; más felekezetű szomszédok ünnepi asztala és napirendje eltérhetett. Az is számított, mit termelt a család, és mihez jutott hozzá a környéken.

Miért került szalma és szerszám az asztal alá?

A palóc házak karácsonyi asztalán a kenyér mellett búza, kukorica, bab és kendermag is megjelenhetett. Alatta ekevas, máktörő, vaslánc feküdt. Ezek a tárgyak a mindennapi munkából érkeztek az ünnepbe: ugyanazok az eszközök kerültek a szobába, amelyekre a családnak a következő esztendőben is szüksége volt.

A gazdálkodó embernek a jókívánság nagyon konkrét dolgot jelentett. Legyen termés, maradjon egészséges a jószág, működjön jól a gazdaság. A karácsonyi asztal néprajzi leírásai ezeket a reményeket kapcsolják az asztalra vagy alá tett magvakhoz és eszközökhöz. Az ünnep után a gabonát gyakran a baromfinak adták, a jobb tojáshozam reményében.

A betlehemi születéstörténet ugyanebbe az otthoni világba költözött be. Egyes Mátra-vidéki palóc falvakban az asztal alá tett teknőt Mária-teknőjének nevezték. Ételmaradékot gyűjtöttek bele a szegényeknek: a segítségnyújtást a gyermek Jézus megvendégelésével kapcsolták össze. A szobában így együtt volt jelen a megélhetés féltése és a másokról való gondoskodás.

Fehér abrosszal terített falusi asztal, rajta kenyér és termények, alatta szalma, ekevas és lánc.
Palóc karácsonyi asztal elképzelt képe a 20. század elejéről, néprajzi leírások alapján. AI-val készített történelmi rekonstrukció.

Az abrosz sem csupán dísz volt

A karácsonyi abroszt sok helyen külön erre az alkalomra őrizték. Többnyire fehér volt, olykor piros szőtt vagy hímzett mintával. Akadt ház, ahol több réteg került egymásra. A gondos terítés önmagában is jelezte, hogy ez az étkezés különbözik a többitől: Kocson a közelmúltig csak karácsonykor terítettek abroszt a paraszti asztalra a lexikonban rögzített hagyomány szerint.

A terítőhöz fűződő remények az ünnep elmúltával is megmaradtak. Néhol vetéskor vették elő, és ebből szórták a gabonát, hogy a karácsonyi áldás a földre is kiterjedjen. A morzsát is összegyűjtötték; ember és állat gyógyítására alkalmasnak tartották. A terítés, az étkezés és a maradék elrakása így egymást követő, jelentéssel teli cselekedet volt.

Lipóton két abroszt úgy tettek egymásra, hogy középvonaluk csíkjai keresztet alkossanak. A Zobor vidékén a gazda és a gazdasszony együtt is részt vehetett a terítésben: az abrosz húzogatását a következő évi vetés gyomtalanításával kapcsolták össze. A két ember mozdulatai a remélt tiszta búzaföldet jelenítették meg az asztalon.

A szép terítő megóvása közben nagyon is hétköznapi gond maradt. Cecén az étkezés idejére felhajtották a karácsonyi abroszt, és a puszta asztallapról ettek. Úgy tartották ugyanis, hogy a mosás elvenné a terítő különleges erejét. A gondosan őrzött kelme egyszerre volt értékes háztartási tárgy és olyan ünnepi kellék, amelyhez a család egész évi reményei kapcsolódtak.

Mit ettek szenteste a halászlé és a bejgli előtt?

A régi ünnepi asztalnak nem volt országszerte azonos menüje. A katolikus böjti étkezésben fontos helyet kapott az ostya, a fokhagyma, az alma, a dió és a mákos tészta. A hús elhagyása azonban nem jelentett feltétlenül egyetlen szerény fogást. A karácsonyi vacsorát sok helyen a bőség igénye is alakította: többféle ételt tálaltak, meghatározott sorrendben.

Az étel egyszerre csillapította az éhséget és hordozott jókívánságot. A babhoz és a lencséhez a pénz és a bőség reményét kapcsolták. A fokhagymától egészséget vártak. A mákos ételből olykor az állatok is kaptak, hogy gyarapodjanak. A gazdaság jövőjéért érzett aggodalom még a családi vacsorában is helyet talált magának.

A közösen elfogyasztott almának különösen személyes jelentése lehetett. A családfő annyi részre vágta, ahányan a családhoz tartoztak, és mindenki evett belőle. Az összetartozást egyetlen, kézbe vehető gyümölcs fejezte ki. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum összefoglalója ezt a családi egység jelképének nevezi.

A vacsorán az asszony felállását is szabályozhatta a hiedelem: úgy tartották, ha végigüli az étkezést, a kotlós is jól ül majd a tojásokon. A sok előkészületnek így gyakorlati tétje is lett. Amit vacsora közben használni akartak, azt célszerű volt előre odakészíteni.

Az ünnepi és a böjti étrend váltakozásának hosszabb múltjáról a középkori emberek étkezését bemutató cikkünk ad tágabb képet. A karácsonyi fogások mögött is ott állt ez a régi ritmus: az önmegtartóztatást másféle étkezés követhette, miközben a család anyagi helyzete végig megszabta a lehetőségeket.

Mit hoztak az ablak alatt éneklő gyerekek?

A házak között is zajlott az ünnep. A kántortanító ostyát küldhetett a családoknak az iskolásokkal karácsony böjtjén vagy néhány nappal előtte. A tanítónak lisztet, babot, tojást és más élelmet adtak viszonzásul; a gyerekek pénzt, almát vagy aszalt gyümölcsöt kaphattak. A mézes ostya aztán sok helyen az ünnepi étkezés elejére került.

Az ostyahordó gyerek egyszerre vitt ünnepi ennivalót és kapcsolta össze az iskolát a háztartásokkal. A csomag két irányban mozgott: az ostya a családhoz, az élelmiszer a tanítóhoz került. A gyerekeknek jutó apróság pedig már önmagában ünnepi szerzemény volt.

Kékkúton december 23-án három fiú vitte az ostyát. A szobában terített szalvétára tették, elénekeltek egy karácsonyi éneket, majd a háziasszony tojást, diót és aszalt gyümölcsöt adott nekik. Az ünnephez vezető út ebben a zalai példában egy jól meghatározott feladatból, rövid előadásból és a kapott ajándékból állt.

Más csoportok énekkel érkeztek. Engedélyt kértek, majd az ablak alatt vagy a házban karácsonyi énekeket adtak elő. A néprajzi leírásokban korcsoportok szerint is rendeződhetett a látogatás: a gyermekek korábban, a fiatalok vacsora után, a felnőttek késő este indultak. A gyerekek tarisznyájába dió, alma, mogyoró kerülhetett, a felnőtteket inkább megvendégelték.

Az adományozás így jóval több embert érintett, mint az egy házban lakók. A vendéglátó család azzal is bekapcsolódott az ünnepbe, hogy meghallgatta az éneket és adott valamit. Az érkezőknek újabb ajtót, újabb közönséget és újabb ajándékot jelentett a következő ház.

Miért volt tréfás is a betlehemezés?

A betlehemesek kis templomot vagy jászlat formázó betlehemet vittek magukkal. A 19–20. századi paraszti játékok jellegzetes alakjai a kifordított bundában megjelenő pásztorok voltak. Az angyal hírül adta a születést, a pásztorok felkerekedtek, majd hódoltak a gyermek előtt. Ének, párbeszéd és tánc kapcsolódott egymáshoz.

A történethez nevetés is tartozott. A süket öreg pásztor félreértései, a latin szavakkal küszködő szereplők ügyetlensége szórakoztatta a háziakat. A pásztorok egyszerűek és szegények voltak, mégis adtak abból, amijük volt. A jól ismert születéstörténet így a falusi közönséghez közel álló alakokkal és helyzetekkel elevenedett meg.

A játék több táji változatban élt, néhol bábokkal adták elő. A fennmaradt magyar nyelvű szövegek közül a legkorábbiak a 17. századból származnak, iskolai előadásokhoz készültek. A házról házra járó csoportok később a családi szobát tették az előadás helyszínévé: a vendéglátók egy estére közönséggé váltak.

Karácsony másnapjától egyes vidékeken a regösök is megjelentek. A Dunántúlon legények jártak házról házra, láncos bottal és más zajkeltő eszközökkel. Bőséget kívántak a háznak, az ének párosító részében pedig legényt és leányt kapcsoltak össze. A karácsonyi időszak így a fiatalok találkozásának, az udvarlásnak is alkalmat adott.

A regösének képei messze vezettek a falusi udvartól. Egyes változatokban csodafiúszarvas jelent meg, agancsán gyertyákkal. Az ének mitikus látványt idézett fel, miközben nagyon is a házban élőknek szólt: a gazda, a gazdasszony, a háznép boldogulását kívánta. A legények saját hangjukkal és a magukkal vitt eszközök zajával töltötték meg a látogatás idejét.

A regölés a 19. századi gyűjtések idején főként a Nyugat- és Délnyugat-Dunántúlon élt, de Udvarhely megye néhány községéből is ismerték. Fő alkalma István vértanú ünnepe, december 26. volt; helyenként újévig vagy vízkeresztig is eltarthatott. A házigazdának tehát szenteste után is lehetett oka vendégre számítani. A karácsony körüli napok egymást követő találkozásokból álltak, és az egyes falvakban más-más csoportok, énekek és jókívánságok adták meg a ritmusukat.

Ki állított először karácsonyfát Magyarországon?

A feldíszített fenyő német nyelvterületről, német és osztrák kapcsolatokon keresztül érkezett a magyar családokhoz. A 19. század első felében főúri és polgári otthonokban jelent meg. Innen lassan jutott el más társadalmi rétegekhez: a karácsonyfa meghonosodása több nemzedék története volt.

Az elsőbbséget gyakran Brunszvik Terézhez kötik. Raffai Judit néprajzkutató az újabb kutatások alapján 1828-ra teszi a krisztinavárosi óvodában felállított fáját. A biztosan azonosítható legelső magyarországi karácsonyfa személye és időpontja azonban nem eldöntött. Katona Csaba történész szerint a Brunszvikhoz és a Podmaniczky családhoz kapcsolt elsőbbségi történetek között nem lehet biztos győztest hirdetni.

A divat terjedésében az óvodák, az iskolák és a gyermekintézmények is részt vettek. Aki ott látott feldíszített fát, olyan ünnepi látvánnyal találkozott, amelyet később otthon is meg lehetett teremteni. A felsőbb rétegek példáját a náluk dolgozó cselédek, a falusi értelmiség és a nyomtatott képek is közvetítették.

A családi otthon közben új hangsúlyt kapott. A fa köré gyűlő család saját, visszatérő jelenetet alakíthatott ki: a gyerekek vártak, a felnőttek előkészítették a meglepetést. Csáth Géza 1900-as naplóbejegyzésében már szerepel a feldíszített fa, a vacsora után kiküldött gyerekek és a csengővel jelzett visszahívás. A századforduló polgári szalonjában a karácsonyi izgalomnak már jól felismerhető forgatókönyve volt.

Mi került a fára, ha fenyőre sem jutott?

A fenyőhöz jutás és a család pénze a karácsonyfát is alakította. A néprajzi leírások függesztett borókaágat és fát pótló, feldíszített szerkezeteket is ismernek. A faállítás szokása úgy terjedt, hogy közben a háztartások a helyben beszerezhető anyagokhoz igazították.

A Bácskában különösen sok változatban díszítettek ágakat. Raffai Judit Móra István 1886-os horgosi leírását idézi: a koronafa tüskés ágait színes papírral csavarták körül, összekötötték, virágcserépbe állították, és dióval, almával ékesítették. A végeredmény a karácsonyfa szerepét töltötte be, bár egészen másképp nézett ki, mint az erdőből hozott fenyő.

Az ehető dísz közvetlen örömöt adott a gyereknek. Az alma, a dió és a sütemény egyszerre tett szebbé valamit, és ígért későbbi falatot. A karácsonyi ajándék ezért lehetett maga a feldíszített fa is: nem kellett feltétlenül külön tárgynak lennie ahhoz, hogy a gyerek várja.

Ebben a világban a fa mérete és dísze jól láthatóvá tette a háztartások eltérő lehetőségeit. Ugyanannak az új szokásnak a követője lehetett az a család is, amely gyertyás fenyőt állított a szalonban, és az is, amely ágakat kötözött össze. A közös ünnepi elképzelésből más-más tárgy született.

Hogyan lett a szaloncukor ehető karácsonyfadísz?

A papírba csomagolt édesség a karácsonyi látványt is megváltoztatta. A szaloncukor történetét kutató Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum szerint a fondant alapú cukorkák és a 19. századi cukrászat fejlődése fontos előzménye volt a ma ismert karácsonyi édességnek. A készítés eleinte az otthoni és cukrászati munka része volt, később a gyáripar is bekapcsolódott.

A csomagolás külön feladatot jelentett. A fényes külső és a rojtos papír a látványhoz tartozott, a cukrászok munkáját pedig rojtozó eszközök segítették. A múzeum ilyen tárgyat is őriz. A fára akasztott cukor mögött így nemcsak egy recept, hanem papírmegmunkálás, csomagolás és kereskedelem is állt.

A házi készítés a nehezebb gazdasági időszakokban újra nagyobb szerepet kapott. Az otthon formált édesség és a gyári termék egymás mellett élt, eltérő árral és választékkal. A szaloncukor annak is jó példája, hogyan válhat egy megvásárolható áru családi hagyománnyá: aki évről évre bekötözte, felakasztotta, majd leszedte, a saját karácsonyi rendjébe illesztette.

Kinek állították a „mindenki karácsonyfáját”?

A feldíszített fa azokat is megszólította, akiknek otthon kevés jutott az ünnepből. Budapest Főváros Levéltára szerint a közösségi faállításnak már a 19. századi gyermekintézményekben voltak előzményei. Az 1920-as években a mindenki karácsonyfája mozgalom amerikai hatásra, Slachta Margit kezdeményezésére terjedt el.

A fa köré szervezett ünnepséghez élelem, ruha és játék gyűjtése társult. Budapesten a Nemzeti Múzeum lépcsőjén is állítottak karácsonyfát, de több térre és külső városrészbe is elvitték az ünnepet. Még teherautóra helyezett mozgó fát is használtak, hogy másutt élő gyerekekhez is eljussanak.

A közös fa egyszerre kínált látványt és kézzelfogható segítséget. Az otthoni szalonokhoz kapcsolódó szokásból nyilvános esemény lett, amelybe adományozók és rászorulók is bekapcsolódtak. A gazdagabban ünneplők és a nélkülözők közötti különbség ott állt a karácsonyfa körül is.

Eltűnt a karácsony, amikor fenyőünnepnek nevezték?

A második világháború után kiépülő kommunista rendszer a karácsony vallási tartalmát világi ünneppel igyekezett felváltani. A fenyőünnep elnevezés ezt a törekvést fejezte ki. A feldíszített fa jól használható jelképe maradt a gyerekeknek rendezett ünnepségnek akkor is, ha a hivatalos beszéd Jézus születését háttérbe szorította.

A családok karácsonya közben tovább élt. Az MTA történeti képösszeállításában egy 1953-as budapesti fotón fenyőt vásárolnak a Csaba utca és a Krisztina körút sarkán. Egy 1982-es családi képen pedig már szekrénysor, televízió és ajándék robot társaságában látszik a karácsonyfa. A háztartás tárgyai változtak, a fa körüli várakozás megmaradt.

Sok család időközben új lakótelepi otthonba költözött. A paraszti gazdaság munkaeszközeihez kapcsolódó ünnepi reményektől hosszú út vezetett a városi lakásban kibontott játékig. Az ajándékhoz már másféle munka, vásárlás és készülődés kapcsolódott, mint az asztal alá vitt ekevas világában.

A régi magyar karácsony így nem egyetlen eltűnt szokásrend volt. Az asztalt megterítő gazdasszony, az éneklő gyerek és a fa gyertyáit meggyújtó szülő a maga lehetőségei között tette különlegessé az ünnepet. A félretett abrosz, a tarisznyába kapott dió és a szaloncukor más korszakok tárgyai, mégis ugyanazt tették érzékelhetővé: elérkezett az a nap, amelyre a család már régóta készült.

Források

Hasonlò