Üvegedények, mozsár és vékony faszálak egy gyertyával világított, korabeli vegyészeti műhely asztalán.
| |

Tényleg magyar találmány a gyufa?

Irinyi János tíz kész gyújtópálcikáról leszedte a fejet, és a saját keverékét tette a helyére. Legalábbis így emlékezett vissza bécsi diákkorára: másnap már megmutatta az új változatot a tanárának. Magyar találmány a gyufa? A gyufa egésze nem, az 1836-ban megalkotott, zajtalanul gyulladó foszforos változat viszont Irinyi János újítása. Mire kísérletezni kezdett, mások már gyártottak és árultak gyufát.

Irinyi a gyufafej egyik összetevőjét cserélte ki: a hevesen reagáló kálium-klorát helyett ólom-dioxidot használt. Ettől a fej simábban, a korábbi pattogás nélkül gyulladt meg. Az újítás egy meglévő tárgy kellemetlen és veszélyes hibájára adott választ. A ma ismert svéd biztonsági gyufa viszont más megoldást hozott: annál a gyulladáshoz szükséges anyagokat a fej és a doboz dörzsfelülete között osztották el.

A fiatal feltaláló eladta a keverékét egy bécsi gyárosnak. Később maga is gyufagyárat nyitott, majd a szabadságharc lőszerellátásán dolgozott. Mégsem az eladás vagy a gyár körüli küzdelem a legfurcsább a történetében, hanem az, ahogyan ő maga beszélt a híres találmányáról.

Üvegedények, mozsár és vékony faszálak egy gyertyával világított, korabeli vegyészeti műhely asztalán.
Az 1830-as évek vegyészeti műhelyét idéző illusztráció. AI-val készített történelmi rekonstrukció.

Ha nem magyar találmány a gyufa, mit árultak már Irinyi előtt?

Az angliai Stockton-on-Tees egyik gyógyszerésze, John Walker már 1827 áprilisában árulni kezdte dörzsgyufáit. Ez jóval Irinyi bécsi kísérlete előtt történt. A vásárlónak egy előkészített pálcikát kellett megdörzsölnie ahhoz, hogy lángot kapjon. A gyújtás ötlete tehát már eljutott a műhelyből a kereskedésbe.

A Science Museum Group ismertetése szerint Walker vegyi keveréket kavart egy fapálcikával. Az anyag rászáradt a végére, majd a tűzhelyhez dörzsölve szikrát adott. A gyógyszerész tovább kísérletezett, és amikor elégedett lett az eredménnyel, a keverékbe mártott pálcikákat kötegekbe fogta. Előbb osztogatni, majd árulni kezdte őket „Friction Lights” néven. A múzeum szerint nem szabadalmaztatta a találmányt, pedig Michael Faraday 1830-ban erre biztatta; a gyufát végül egy londoni vállalkozó jegyeztette be „Lucifers” néven. A történetben a véletlen indította el a munkát, de az eladható tárgyhoz további próbák kellettek.

A dörzsgyufák előtt mártógyufák is léteztek. Ezek fejét savba kellett mártani a gyulladáshoz. A tűzgyújtó készletnek így nemcsak a pálcika, hanem egy maró folyadék is része volt. A dörzsölésre gyulladó változat kényelmesebb megoldást kínált, ám a korai gyufák fejlődése ezzel még nem fejeződött be.

Az 1830-as évek elején a fehérfoszfor is megjelent a gyufagyártásban. Könnyebbé tette a gyújtást, de mérgező volt, és a keverék viselkedése is okozott gondokat. Irinyi már ebbe a fejlesztési versenybe kapcsolódott be. A feladata nem az volt, hogy először gyújtson meg egy faszálat dörzsöléssel, hanem hogy megszelídítse a fejében végbemenő reakciót.

Mit látott a bécsi tanteremben a fiatal Irinyi?

Irinyi a bécsi politechnikumban tanult, ahol Meissner Pál kémiaprofesszor egyik bemutatója adta az ötletet az új keverékhez. A tanár egy üvegmozsárban ólomvegyületet dörzsölt kénnel. Azt várta, hogy a kén meggyulladjon, ám a kísérlet nem sikerült.

Irinyi az esetet 1863-ban, csaknem három évtizeddel később írta le. Visszaemlékezése szerint az jutott eszébe, hogy foszforral működne a dolog. Ez a különbség a történet érdekes része: ugyanazt a sikertelen bemutatót figyelte, mint a többiek, de egy másik anyag viselkedésére gondolt. A látott reakció helyett egy lehetséges reakció foglalkoztatta.

A későbbi beszámolóban nem egy nagy gyár vagy drága berendezés szerepel. Néhány pálcikán próbálta ki az új elegyet. A keveréknek nemcsak meg kellett gyulladnia: a fához is oda kellett tapadnia, majd meg kellett száradnia. A gyufa egyszerre volt kémiai feladat és használati tárgy.

Irinyi szerint másnap, az előadás előtt mutatta be a gyufákat Meissnernek és néhány diáktársának. Egyikük azt tanácsolta, kérjen rá privilégiumot, vagyis találmányi oltalmat. Ezzel a kis pálcika már egy másik kérdést is felvetett. Ha működik, ki gyárthatja, és ki húz hasznot belőle?

Mitől nem pattogott az új gyufafej?

A foszforos gyufák egyik baja a kálium-klorátot tartalmazó keverék heves gyulladása volt. A használó nem egyszerűen egy halk fellobbanást kapott: a fej pattoghatott, kisebb robbanással reagálhatott. A gyufa már képes volt tüzet adni, de a gyújtás módja még javításra szorult.

Irinyi ólom-dioxidot tett a kálium-klorát helyére. A foszfor megmaradt a keverékben, a reakció viszont simább lett. Ezért terjedt el a találmányára a zajtalan, illetve robbanásmentes gyufa elnevezés. Az új anyag nem díszítés vagy olcsóbb helyettesítő volt: a gyufafej működését változtatta meg.

A zajtalanság itt a gyulladás minőségét jelentette. Nem pusztán arról volt szó, hogy kevésbé zavarta a fület. A hevesen reagáló fej helyett kiszámíthatóbban fellobbanó gyufát lehetett készíteni. Egy ilyen javulás értékét éppen a mindennapi használat adta: ugyanazt a mozdulatot jobb eredménnyel lehetett elvégezni.

A fehérfoszfor veszélye azonban megmaradt. A gyufagyártás dolgozói foszformérgezést szenvedhettek, és a kész termék sem vált ártalmatlanná attól, hogy már nem pattogott. Irinyi egy konkrét hibát javított ki. A mérgező alapanyag kiváltása és a véletlen gyulladás kockázatának csökkentése további megoldásokat kívánt.

Ki vette meg a találmányt, és tényleg fillérekért kapta meg?

A vevő Rómer István volt, a Sáros megyei születésű bécsi gyógyszerész, aki az SZTNH tanulmánya szerint a Habsburg Birodalom első gyújtószergyárát alapította. Foszforos gyújtókeverékre már 1834. január 4-én ötéves szabadalmat kapott, gyufáit az 1835-ös bécsi ipari kiállításon ezüstéremmel díjazták. Gyógyszerészi és vegyészeti tudással, működő vállalkozással érkezett az üzlethez. Nem Irinyi mutatta meg neki először, hogy gyufát lehet készíteni: Rómer maga is dolgozott a gyújtókeverékek tökéletesítésén.

Megvette Irinyi keverékét, és szabadalmi oltalmat kért rá. A két szereplő mást hozott a találkozásba. A diák egy használható új elegyet, a gyáros pedig azt a hátteret, amellyel az elegyből forgalmazható termék lehetett. Az eladás után Irinyi külföldön folytatta tanulmányait; a KFKI kémiatörténeti életrajza szerint az érte kapott pénz a tanulását is segítette.

Az olcsón eladott találmány történetét maga Irinyi igazította helyre 1863-ban, a Vasárnapi Ujságban. Amikor közvetítő útján megtudta, hogy Rómer akármit hajlandó adni, csak hogy más ne gyárthassa a gyufát, azt felelte: „adjon három garast, mert nekem ennyibe került a phosphor.” Rómer azonban azt mondta, hogy ingyen nem fogadhatja el. Irinyi kérte, súgják meg a pletyka terjesztőjének: Rómer „nem kinált potom összeggel”. Az ajánlatot elfogadta, „hogy haza jöhessek”. A pontos vételár körül eltérő adatok élnek, ő azonban nem úgy írta le az üzletet, mint egy becsapott diák veszteségét.

Az osztrák privilégiumot viszont nem kérte a saját nevére. Rómer gyorsabb volt: egyik diáktársa két szál gyufát kapott Irinyitől, és lekicsinylően azt mondta róla, „próbálta, nem jó!”, Rómer pedig a szabadalom birtokában hétfőn lefoglaltatta nála „a nem jó gyufát”. Irinyi 1880-ban így írt: „kis millionerré lehettem volna”. Mégis nagyobb elégedettséggel beszélt arról, hogy hasznos dolgot tudott létrehozni. Az önálló vállalkozástól sem fordult el végleg: néhány év múlva Pesten kezdett gyufát gyártani.

Miért akadt el a saját pesti gyára?

Irinyi 1839 decemberében indította el gyúszergyárát a terézvárosi Nyár utcában. Nem üres piacra érkezett: Pesten előtte is működtek gyufakészítő vállalkozások. Az ő üzeme a saját keverékére épülő termékekkel lépett közéjük. A bécsi tanterem után most az engedélyek, a munkabérek és a vásárlók világában kellett boldogulnia.

A gyár működéséhez kezdetben nem kért engedélyt. Amikor 1840 áprilisában leállították a munkát, kérvényt írt a városhoz. Ebben a gyufa előnyei mellett a foglalkoztatásra is hivatkozott: az üzem már harminc-negyven embernek adott munkát. A feltaláló most nemcsak a keveréke mellett érvelt, hanem a műhelyben dolgozók megélhetése mellett is.

Nagyobb tervei voltak. Kérvényében napi félmilliónál is több gyufa készítését és ötven-hatvan ember foglalkoztatását helyezte kilátásba. Ezek a tervezett bővítés számai voltak. A megvalósítás útjában azonban ott álltak a hatósági viták és a gyártás tűzveszélyessége.

A lakóházak környezetében működő gyufaműhely veszélye nem tűnt el a zajtalan gyújtástól. Az SZTNH történeti tanulmánya arra is rámutat, hogy a foszforos gyufák gyártását máshol is korlátozták. A városi intézkedések mögött ezért valós biztonsági gond állt; a kiváló termék önmagában nem oldotta meg az üzem elhelyezését és működését.

A termékválasztékot egy korabeli újsághír is megőrizte. A pesti üzemből zöld tokban, vörös felirattal kínáltak különféle gyújtópálcikákat. A tudósítás zajtalan és pattogó, szagtalan és illatos változatokat is felsorolt. A vásárló tehát nem egyszerűen egyetlen új recepttel találkozott, hanem többféle áruval. A magyar feliratot a lap külön előnyként emelte ki: a hazai gyártás a csomagoláson is láthatóvá vált.

Szakmai elismerés közben érkezett. Az 1842-es iparműkiállítás után Kossuth Lajos azt írta, hogy Pesten „a’ gyufagyártást többen űzik”, de az iparág „a’ maga mostani tökélyét Pesten Irinyi urnak köszönheti”; az egyesület dicsérő oklevéllel tüntette ki. Ugyanakkor kevésbé tűzveszélyes anyagkeverék kidolgozását is kívánatosnak tartotta. A dicséretben benne volt a következő feladat. Irinyi végül néhány év után felhagyott a gyár működtetésével.

Miért más találmány a svéd biztonsági gyufa?

A svéd gyufánál nem egyszerűen újabb anyag került ugyanabba a fejbe. A megoldás egyik lényege az elkülönítés: a gyulladáshoz szükséges összetevők egy része a gyufaszálon, másik része a doboz dörzsfelületén található. A használó mozdulata hozza őket érintkezésbe.

Ehhez kapcsolódott a vörösfoszfor alkalmazása a veszélyes fehérfoszfor helyett. A svéd biztonsági gyufa történetében Gustav Erik Pasch és Johan Edvard Lundström neve fontos. A fejlesztés és a gyártás felfuttatása itt is több ember munkája volt. A használható recept és a széles körben hozzáférhető termék nem egyetlen lépésben született meg.

Irinyi gyufája tehát nem a doboz oldalára költöztette a foszfort. Az ő újítása a foszforos fej keverékét változtatta meg, a svéd megoldás pedig az anyagok elkülönítésével is növelte a biztonságot. A hasonló elnevezések mögött eltérő műszaki válaszok állnak.

A gyufa a háztartásban gyertya és más tűzforrás meggyújtását szolgálta; a gyertyafény a régi magyar karácsonyok történetéhez is hozzátartozik. A kis tárgy útját azonban könnyű visszafelé túl egyszerűnek látni. A savba mártott pálcika, a korai dörzsgyufa, Irinyi zajtalan változata és a svéd biztonsági gyufa különböző gondokat oldott meg.

Honnan kapta a nevét a gyufa?

Irinyi történetében a tárgynak még a neve sem magától értetődő. A gyujtófácska kifejezésből rövidült gyufa a nyelvújítás sikeres szavai közé tartozik. A korabeli írásokban azonban más elnevezésekkel is találkozunk: a gyújtacs és a gyúszer ugyanennek a tűzgyújtó világnak a szókincséhez tartozott. Irinyi gyárát ezért nevezték gyúszergyárnak.

A gyufa szó megalkotójának személyét vitatják. Irinyi viszont az 1840-es gyárügyi folyamodványában már használta. A fennmaradt kérvény így két történet emléke egyszerre: megmutatja, hogyan próbált működési engedélyt szerezni egy vállalkozó, és azt is, hogyan került írásba egy ma teljesen hétköznapi szavunk.

A magyar kémiai szaknyelv alakítása Irinyinek külön munkaterületet adott. A Természet Világa tanulmánya a fém, az oldat és a huzal szavakat is az általa alkotott, fennmaradt kifejezések között említi. Amikor magyarul írt a vegyészetről, a jelenségek magyarázata mellett a megnevezésükön is dolgozott. A műhely és az íróasztal feladata itt találkozott: az új tudást használható tárgyakhoz és használható szavakhoz kellett kapcsolni.

Mit csinált Irinyi, amikor a gyufa helyett a szabadságharc lett fontos?

Irinyi érdeklődése már a gyár alapítása előtt túlterjedt a gyufán. Berlinben 1838-ban kémiai elméleti munkát jelentetett meg, amelyben a savakkal is foglalkozott. Azt hangsúlyozta, hogy az oxigén jelenléte nem magyarázhatja minden sav savas jellegét, hiszen vannak oxigént nem tartalmazó savak is.

Hazatérve magyar nyelvű kémiai dolgozatokat írt, és a szikes talajok javításának lehetőségeit vizsgálta. A laboratóriumi tudást a mezőgazdaságban is használni akarta. Részt vett a Természettudományi Társulat megalapításában és munkájában: a vegyészet számára kutatási terület, ipari eszköz és terjesztendő tudás is volt.

Az 1848-as forradalom, majd a szabadságharc új feladatot adott neki. Kossuth felkérésére vegyipari feladatokat vállalt; Nagyváradon a lőszergyártás és -ellátás megszervezésén dolgozott. A lőporhoz szükséges salétrom előállításáról is gondoskodnia kellett. A vegyész tudására immár a hadsereg ellátásában volt szükség.

A család neve a 12 ponthoz is kapcsolódik: Irinyi József, János öccse a márciusi ifjak közé tartozott. János szerepét az első változat megfogalmazásában eltérően ítélik meg, ezért a kiáltvány szerzőségét nem lehet ugyanolyan bizonyossággal hozzá kötni, mint a zajtalan gyufa keverékét. A szabadságharcban végzett munkájáért 1850-ben több évre elítélték, de a pesti Neugebäudéban csak rövid ideig raboskodott, mert amnesztiát kapott.

Miért unta a feltaláló, ha a gyufáról kérdezték?

Az idősödő Irinyi egy bécsi sétát is felidézett. Visszaemlékezése szerint gyufát áruló gyerekeket láttak, és társa azzal ugratta, hogy ők az ő ügyfelei. Irinyi azt kérte, „hagyjon már békét ezzel a gyufával; mert ha én a chemia theoriájának nem tudnám egyéb hasznát venni ezen haszontalanságnál, még ma kitekerném a nyakamat.” Bosszantotta, hogy a kémiából szerzett tudásából folyton ezt az egyetlen eredményt emelték ki.

A feltaláló később mezőgazdasági kísérletekbe fogott, de ezek anyagi veszteségekkel jártak. Állást kellett vállalnia, és többféle hivatali, számviteli munkát végzett. A gyufakeverék sikeréből nem lett egész életére biztos megélhetést adó saját iparvállalat.

A bécsi tanár elé vitt pálcikák mégis túlélték a többi munkáját a közemlékezetben. Irinyi azt szerette volna megmutatni, mire képes a kémia. Az utókor újra meg újra azt kérdezte tőle, hogyan gyulladt meg az a tíz szál fa.

Források

Hasonlò