Kabátos menekülők kis csomagokkal haladnak a Hanság sáros határvidékén.
| |

1956-os menekültek: hogyan jutottak át Ausztriába?

A hatéves Judy Kepecz-Hays családja Budapestről vonattal indult nyugat felé, majd egy Szombathely közeli falutól gyalog folytatta az utat. Az erdőben az anyja csendre intette. A nagyszüleitől nem búcsúzott el; későbbi visszaemlékezése szerint többé nem is látta őket. Az 1956-os menekültek útján egy vasúti utazás és egy erdei gyalogút egész családok életét választotta ketté.

A forradalom leverése után a távozók többsége Ausztrián keresztül hagyta el Magyarországot. Vonatokkal közelítették meg a nyugati határvidéket, majd helybeliek és határvezetők segítségével vagy maguk tájékozódva jutottak át. A korábban lebontott aknazár és a meggyengült határőrizet átmenetileg megkönnyítette a menekülést. A túloldalon meleg ital, rögtönzött szállás, később tábor és újabb utazás várhatott rájuk. Sokan ekkor még csak azt tudták, hogy el akarnak menni; a végleges új hazáról később döntöttek.

Kabátos menekülők kis csomagokkal haladnak a Hanság sáros határvidékén.
Menekülők a nyugati határvidéken, 1956 késő őszének körülményeit szemléltető jelenetben. AI-val készített történelmi rekonstrukció.

Miért indultak el olyan sokan november 4. után?

A második szovjet katonai beavatkozás után gyorsan nőtt az Ausztriába érkezők száma. Novemberben 113 810 ember lépte át az osztrák határt. A fegyveres ellenállás résztvevői között voltak, akik letartóztatástól és megtorlástól tartottak. Mások korábbi üldöztetésük emlékét vitték magukkal, vagy a visszatérő diktatúrában látták elveszni a jövőjüket.

A forradalom napjaiban még a maradásnak lehetett erős indoka: az otthoni változás reménye. November 4. után ugyanaz az ember már egészen más helyzetben mérlegelt. A levert ellenállás, az ismét megjelenő szovjet erők és a bizonytalan kilátások mellett a nyugati határ átjárhatóságának híre is arra ösztönözhette, hogy gyorsan határozzon.

A menekülők között munkások, diákok, értelmiségiek és gyermekes családok egyaránt voltak. A szabadság iránti vágy összefonódott a jobb megélhetés, a tanulás és a biztonság reményével. James P. Niessen a korabeli felmérések alapján ezt a kettős indítékot emeli ki: az embereket a félelem is hajtotta, és a külföldi lehetőségek is vonzották.

Egy 1956 decemberében Bécsben végzett, 1007 menekültet megkérdező felmérésben szűk többségben voltak azok, akik fő indokként a félelmet nevezték meg: deportálástól, üldöztetéstől vagy újbóli bebörtönzéstől tartottak. A válaszokban a kommunista elnyomás emléke és a következő letartóztatástól való szorongás is megjelent.

A korábbi politikai szerep különösen nehézzé tehette a várakozást. Aki részt vett a harcokban, annak az 1956-os felkelők fegyverszerzésének története személyes tapasztalat volt. A határ felé tartók nagyobb része azonban civilként kereste a kiutat.

Otthon maradt szülők és nagyszülők, házastársak, gyerekek nehezítették a döntést. Niessen felidézi Sós Péter János családjának történetét: szülei az idős nagyszülők gondozása miatt maradtak Magyarországon. Ugyanaz a családi felelősség, amely valakit a gyermekeivel útnak indított, mást az otthonához kötött.

Hogyan nyílt rés a vasfüggönyön?

A nyugati határon már hónapokkal a forradalom előtt bontották az akadályokat. Az 1956 tavaszán és nyarán megindult aknamentesítés eltüntette a menekülők útjából az egyik legveszélyesebb akadályt. Az engedély nélküli kiutazást továbbra is tiltották, de az átkelés fizikailag könnyebbé vált.

Október végén a szolgálat rendje is felbomlott. Egyes határőrök hazamentek, mások Ausztriába távoztak, voltak lefegyverzett őrsök is. A korábbi szigorú ellenőrzés helyén egyenetlenül őrzött határ maradt. A következő hetekben ezen az átmeneti helyzeten múlt tízezrek útja.

Ausztria 1955-ben nyerte vissza teljes szuverenitását, és katonai semlegességet vállalt. A szomszédos ország vezetői óvták ezt a frissen megszerzett helyzetet, miközben a magyar menekültek előtt megnyitották a menedék lehetőségét. Az osztrák kormány október 28-án menedékjogot ígért az érkezőknek.

A határ két oldalán így egészen más jelentése lett ugyanannak az útnak. Magyar oldalon az induló a járőrök elől rejtőzhetett; osztrák oldalon védelemre számíthatott. A fegyverrel érkező katonai személyeket ugyanakkor lefegyverezték és internálták. Bécs egyszerre szervezte a befogadást és őrizte katonai semlegességét.

Merre jutottak el az 1956-os menekültek a határig?

A budapestieknek először a nyugati országrészbe kellett eljutniuk. Judy családja Szombathely közelében szállt le a vonatról; mások a Hanság, Hegyeshalom, Pusztasomorja vagy Peresznye felé tartottak. A vasút a távolabbi indulókat hozta közelebb a határhoz, a határ menti földek és utak ismerete pedig az utolsó szakaszon ért sokat.

A szigorodó őrizet miatt gyakran éjszaka közelítették meg az átkelés helyét. A sötétség takarást adott, de megnehezítette a tájékozódást. A Hanságban földek, vízfolyások és mocsaras részek között kellett járható utat találni. A menekülő számára a térképen rövidnek látszó szakasz is bizonytalan kerülőkkel járhatott.

A használható információ személyes ismeretségeken keresztül terjedt. Murber Ibolya egyik interjúalanya arról beszélt, hogy a Csepel Autógyár dolgozói tudták, kihez lehet fordulni a győri vagon- és gépgyárban, ha segítség kell a határátlépéshez. Egy név vagy egy továbbadott kapcsolat így a távoli munkahelyeket is összekötötte a határvidékkel.

A határvezetők ismerték a még járható utakat. A segítség mögött együttérzés, ismeretség és pénzkereset egyaránt állhatott. A határőrségi jelentések megvesztegetett katonákról is beszámolnak, akik szemet hunytak az átkelés felett, vagy embercsempészeket segítettek. Az útnak induló részben olyan emberekre bízta magát, akiket alig ismert.

Az osztrák oldalon sokan Pamhagen, Wallern, Tadten vagy Andau települését érték el először. Ezek a falvak lettek az első biztos pontok: itt lehetett segítséget kérni, megpihenni, majd továbbindulni a nagyobb fogadóhelyek felé.

Magyar menekülők kabátban, kisebb csomagokkal Nickelsdorfnál, egy éjszakai felvételen.
Magyar menekültek Nickelsdorfnál, a katalógus szerint 1956. október 30-án, még a novemberi tömeges hullám előtt. Fotó: Joop van Bilsen / Anefo, Nationaal Archief, 908-1132, Wikimedia Commons, CC0 1.0.

Gróf András éjszakája az osztrák határnál

A később Andy Grove néven ismertté vált Intel-vezető, Gróf András 1956 decemberében indult el egy barátjával. Saját, 2001-ben megjelent emlékirata, a Swimming Across december elejére teszi az elhatározást.

A fiatalok vonattal tartottak nyugatnak. Amikor értesültek az előttük lévő ellenőrzésekről, az utolsó szakaszhoz más megoldást kerestek. Pénzért útbaigazítást kaptak egy csempésztől, majd éjszaka folytatták az utat. Grove később a sötét földeken átvágó gyaloglásra, a kutyaugatásra és egy felvillanó jelzőrakétára emlékezett, amely elől a földre vetették magukat. Amikor egy magyarul beszélő férfi megszólította őket, még attól tartott, hogy eltévedtek, és Magyarországon maradtak. Ekkor tudták meg, hogy már Ausztriában vannak.

Ausztria után néhány héttel menekülteket szállító hajóra ült New York felé. Ottani érkezése után egy New Jersey-i táborban várta iratai rendezését, majd brooklyni rokonoknál lakott. Beiratkozott a New York-i City College vegyészmérnöki képzésére. Az angol nyelv és gyenge hallása megnehezítette a tanulást: az előadások után otthon vagy a könyvtárban újra végigvette a jegyzeteit. Az osztrák határhoz vezető éjszaka után az újrakezdés ilyen hétköznapi munkából is állt.

Miért lett az andaui híd a menekülés jelképe?

Andau, magyar nevén Mosontarcsa közelében kis fahíd vezetett át a Hanság-főcsatornán. A földeken és vizenyős területeken keresztül érkezők számára a híd egy vízi akadály leküzdését jelentette. A néhány lépésnyi átkelő a menekülés egyik legismertebb helyszínévé vált.

A környéken önkéntesek segítettek megtalálni a járható utat. Az érkezőket a falvakban közösségi épületekben helyezték el: Andau történetében iskola, óvoda és mozi is szerepel a megnyitott helyek között. A helybeliek saját településük mindennapi tereit alakították át a menekültek első szállásaivá.

A hidat 1956. november 21-én felrobbantották. Az ide tartóknak új átkelési lehetőséget kellett keresniük, miközben más határszakaszokon tovább folyt a menekülés. A rövid életű útvonal hírét James A. Michener könyve vitte tovább; Andau neve hamarosan a magyarok menekülését és az osztrák segítséget is felidézte.

A határ menti falvak lakói közben az érkezők ellátásával foglalkoztak. Az út végén felbukkanó házak, egy megnyitott ajtó és a segítséget adó emberek tették a térképen szereplő településneveket személyes emlékké. Az eredeti híd helyén később újjáépített átkelő őrzi ennek az időszaknak az emlékét.

Meleg ital, ruhagyűjtés, szállás egy iskolában

Aki osztrák földre ért, annak először ennie, innia és melegednie kellett. A rászorulókat ellátták, majd lehetőség szerint nyilvántartásba vették. A menekülteket katonák, csendőrök, segélyszervezeti munkatársak, önkéntesek és helybeliek fogadták.

Mattersburgban az önkéntes tűzoltóság, az egyház és a Vöröskereszt is bekapcsolódott az élelmezésbe és a ruhagyűjtésbe. A Filmarchiv Austria korabeli filmhíradóhoz készített ismertetője iskolákban, vendéglőkben, plébániai helyiségekben és magánházaknál berendezett szükségszállásokról számol be. A település a befogadás egyik fontos csomópontjává vált.

A novemberi tömeg gyorsan megtöltötte a határ közeli férőhelyeket. Az első ellátás után az érkezőket nagyobb táborokba vitték tovább, például Traiskirchenbe. A szervezőknek egyszerre kellett helyet találniuk az újabb csoportnak és megszervezniük az előző továbbutazását. Minden felszabaduló ágyra újabb embernek lehetett szüksége.

Traiskirchenben az egykori kadétiskola épületeit kellett lakhatóvá tenni. A korábban szovjet katonák által használt épületegyüttes elhanyagolt állapotban állt; víz- és villanyvezetékekre volt szükség. A környékbeli gazdák szénát hordtak oda, hogy az érkezőknek legyen mire lefeküdniük. A táborok szállásain a kezdeti szalmát később általában emeletes ágyak váltották fel.

Az időszak során Ausztria-szerte 257 kisebb-nagyobb tábor működött. Oskar Helmer belügyminiszter központilag koordinálta az ellátást és az országon belüli elosztást. Az érkezők útja így a határ menti faluból egy másik tartományba, majd akár egy harmadik országba vezethetett.

A tábori élethez hamar hozzátartozott az újabb döntés: hová lehet továbbutazni? Az ICEM regisztrációja során a kívánt célországról is kérdezték a menekülteket. Sokan az Egyesült Államokat nevezték meg. A várakozás heteiben a befogadási feltételek és az indulási lehetőségek ugyanúgy alakították a terveiket, mint az eredeti elképzeléseik.

Önkéntesek meleg italt és kenyeret adnak kabátos menekülőknek egy egyszerű fogadóhelyen.
Rögtönzött burgenlandi fogadóhelyet szemléltető jelenet, 1956 késő őszének körülményeivel. AI-val készített történelmi rekonstrukció.

Ki döntött a szülők nélkül érkező fiatalokról?

Számos tizennyolc év alatti fiatal család nélkül lépte át a határt. Az otthon maradt szülők levélben keresték a Vöröskeresztet, a külügyminisztériumot vagy a követségeket. A gyermekük visszatérését akarták elérni; a fiatal közben menekültként, egy másik országban próbált eligazodni.

Az ArchívNetben közölt diplomáciai iratok szerint a magyar fél a család egységére és a szülők rendelkezési jogára hivatkozott. Az osztrák fél a már megadott menekültstátuszt és a visszaküldéssel járó veszélyt hangsúlyozta. Ausztria azt is felvetette, hogy a szülők utazzanak a gyermekükhöz, a magyar fél viszont ezt nem fogadta el megoldásként.

A tárgyalások évekig elhúzódtak. Ezalatt egyes fiatalok nagykorúvá váltak, és már maguk dönthettek a maradásról vagy a hazatérésről. A határátlépés után így hosszú ideig bizonytalan maradhatott, mikor és hol találkozik újra a család. Egy szülőnek a hazahívó levél, a gyermekének a külföldi élet folytatása jelenthette a következő lépést.

Miért kellett Ausztriából továbbindulni?

Ausztria hamar nemzetközi segítséget kért. Az osztrák nagykövetség 1956. november 15-i amerikai emlékeztetője pénzt, egyeztetett segélyszállításokat és gyors befogadást sürgetett. Külön kérte, hogy a többi állam ne csak a fiatal, munkaképes embereket válassza ki, elszakítva őket családjuktól.

A kérés mögött az ellátás terhe állt. Ausztriának minden érkező számára helyet kellett találnia; a további befogadó országok saját feltételeik szerint engedték be a jelentkezőket. Egy család sorsa azon is múlhatott, együtt elfogadják-e őket, és van-e elérhető indulás a választott országba.

Az UNHCR, az Európai Migráció Kormányközi Bizottsága, az ICEM, valamint a vöröskeresztes és más segélyszervezetek szervezték a segítséget és az utazásokat. Kecskés D. Gusztáv adatai szerint 1957. április 1-jéig 135 417 embert szállítottak tovább 29 országba.

A magyarok iránti rokonszenvhez politikai és gazdasági érdekek társultak. A hidegháborúban a kommunista rendszerből menekülők befogadásának jelképes súlya volt, a növekvő nyugati gazdaságoknak pedig munkavállalókra volt szükségük. Ezek a körülmények segítették, hogy az első menedék után sokan viszonylag gyorsan eljuthassanak egy új hazába.

Hová jutottak tovább: Svájc, Kanada és Camp Kilmer

A továbbutazás már 1956 novemberében megkezdődött. Svájc november 6-án kétezer menekült befogadását vállalta, november 13-án négyezerre emelte a keretet, november 27-én pedig újabb hatezer ember fogadását jelentette be. Az első különvonat november 11-én érkezett: a Svájci Vöröskereszt a traiskircheni táborból szállította az embereket, akiket fogadó települések között osztottak el.

A vonat ezúttal már szervezett befogadás felé vitte őket. Svájc egyeseknek új otthon lett, másoknak további állomás. Aki tengerentúlra készült, európai tartózkodás után is folytathatta az útját.

Niessen tanulmánya egy 1957 nyár vége körüli állapotot bemutató összesítést idéz a főbb befogadó országokról. A táblázat az addig befogadottak számát mutatja:

Befogadó országMenekültek száma
Egyesült Államok34 000
Kanada33 500
Egyesült Királyság21 000
NSZK12 000
Svájc10 500
Franciaország10 000
Ausztrália8 500
Svédország6 000

Az amerikai út egyik legfontosabb állomása a New Jersey állambeli Camp Kilmer volt. A táblázat 34 ezres amerikai csoportjából kétezer fő kivételével mindenki átment ezen a fogadóközponton. Az amerikai kormány központosított eljárással intézte az érkezők fogadását, és segélyszervezetek is közreműködtek az elhelyezésükben.

Az Egyesült Államok sok jelentkező első választása volt, de az engedélyekre várni kellett. A befogadás jogi és biztonsági ellenőrzésekhez kötődött, a vállalt létszám körül pedig politikai vita folyt. A rendes amerikai bevándorlási szabályok éves magyar kvótája mindössze 865 fő volt. A tízezrek befogadásához ezért külön megoldásokat kellett keresni, és az ideiglenesen beengedett emberek jogállását is rendezni kellett. Az Ausztriában várakozó számára a politikai vita eredménye nagyon kézzelfogható volt: kap-e engedélyt, és felkerülhet-e a következő szállítmányra. Amikor 1957 elején elterjedt a további amerikai befogadás lezárásának híre, több táborban éhségsztrájkkal tiltakoztak. A határ elhagyása után újabb akadály lett az, hogy az ember oda juthasson el, ahová szeretett volna.

Kanadában a kezdetben vonakodó szövetségi kormányra a közvélemény is nyomást gyakorolt. A nagyobb létszámú befogadásról szóló döntés november 28-án született meg. Az ország ezután hosszabb ideig tartó légihidat működtetett. A kormány által szervezett szállítás 350 járattal, 1956 decemberétől 1957 szeptemberéig vitte át a menekülteket. Az egyházak támogatása és a fiatal munkavállalók iránti kereslet tovább erősítette a befogadási szándékot.

A befogadó ország méretéhez viszonyítva Kanada és Svájc különösen sok embert fogadott. Niessen táblázatában mindkettőnél 214 magyar menekült jutott százezer lakosra, míg az Egyesült Államokban 22. Az amerikai befogadás összlétszáma volt a legnagyobb a felsoroltak között, de a jóval kisebb országokban arányaiban több újonnan érkezőnek kellett lakást, munkát és helyet találni a helyi közösségekben.

Akik visszafordultak

Nem mindenki maradt külföldön. Az otthon maradt család, a táborok bizonytalansága és az újrakezdés nehézsége sokakat hazafelé vitt. A magyar kormány 1956 decemberében hirdette meg az első hazatérési amnesztiát, és később többször megismételte; a Belügyminisztérium alatt Hazahozatali Bizottság működött. Niessen szerint a hazatérők számáról a becslések a határnaptól függően tízezres nagyságrendűek.

Az ICEM 1959. január 1-jei összesítése 200 400 távozóról számolt be. Közülük 16 700-an hazatértek, 27 235-en még ausztriai, jugoszláviai vagy olaszországi táborban éltek, 156 465-en pedig továbbutaztak. Utóbbiak közül 77 300-an európai, 79 165-en Európán kívüli országba kerültek. A menekülthullám után két évvel tehát még mindig emberek tízezrei vártak táborokban tartós megoldásra.

A déli út és a külföldön maradó Honvéd-játékosok

A kisebbik menekülési irány Jugoszlávia volt, főként a déli országrészből indulók számára. A jugoszláv belügyi nyilvántartás 1957. május 26-ig 19 181 magyar érkezőt rögzített; az ICEM későbbi összesítése mintegy 19 900-at. Niessen szerint a menekülteket internálták, és a nyugatra készülők végül továbbmehettek.

Az osztrák nyilvántartás 1957. április 6-ig 174 704 belépőt közölt, az ICEM 1959 eleji összesítése pedig mintegy 179 ezret sorolt az ausztriai útvonalhoz. A számbavétel időpontja és teljessége eltért: becslések szerint ötezer–tízezer ember regisztráció nélkül jutott Ausztriába. A közel kétszázezres összképben így is egyértelmű az osztrák út túlsúlya.

A magyar emigrációhoz külföldön maradó sportolók is csatlakoztak. A Budapest Honvéd a forradalom utolsó napjaiban, az Athletic Bilbao elleni kupapárharcra készülve indult külföldre, majd hosszabb túrán szerepelt. A játékosok egy része hazatért, Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán viszont külföldön maradt. Nekik az a döntés változtatta meg az életüket, hogy a már megtett utat nem követte hazautazás.

Mikor zárult be újra a nyugati határ?

Decemberben a határsávba való bejutás is nehezebbé vált. Münnich Ferenc december 11-i parancsa Győr-Sopron és Vas megyében feltöltette a rendőri állományt, és megszigorította a beutazást a határsávba. A novemberben még használható útvonalakra indulóknak egyre erősebb őrizettel kellett számolniuk.

A Kádár-kormány 1957. január 24-i ülésén bejelentették a műszaki zár létesítését. Az új aknamező kiépítésének munkálatai április 2-án kezdődtek. A nyugatra vezető, néhány hónapig nyitva maradt lehetőség fokozatosan beszűkült: a járőrök mellé újra fizikai akadályok kerültek.

Judy családjától Gróf Andrásig sokan olyan úton jutottak át, amelyet alig korábban ismertek meg. Egy továbbadott név, egy határvezető útmutatása, egy falusi fogadóhely segítette őket el a következő állomásig. A végleges otthon Svájcban, Kanadában, Amerikában vagy másutt még messze volt. Az első megérkezést az jelentette, amikor már segítséget kérhettek, és nem kellett tovább rejtőzniük.

Források

Hasonlò