| | |

Mit rejtett a középkori Buda várának föld alatti világa?

Egy középkori budai polgár háza alatt akár három egymás alatti világ is húzódhatott. A lakószint alatt boltíves pince, az alatt sziklába mélyített járat, mellette pedig olyan kút vagy vízgyűjtő akna lehetett, amelynek felszíni nyílása már az utcára esett. Odalent hordókban bort, zsákokban élelmet és értékes árut tartottak. Ostrom idején ugyanaz a nyirkos helyiség menedékhellyé válhatott, egy betömött kút pedig évszázadokkal később középkori cipőket, textíliákat vagy királyi udvarból származó tárgyakat adhatott vissza a régészeknek.

A középkori Buda várának föld alatti világa azonban nem olyan egységes, titkos alagútrendszer volt, amilyennek a későbbi legendák és turistatörténetek gyakran bemutatják. A Várhegy alatt természetes üregek, ember által kibővített barlangpincék, házpincék, kutak, ciszternák, raktárak és a királyi palota alsó helyiségei feküdtek. Ezek közül több kapcsolatban állt egymással, de a ma ismert nagyobb, összefüggő rendszer jelentős része csak később, különösen az újkorban és a 20. században alakult ki.

A föld alatti terek története azért különösen érdekes, mert megmutatja, hogyan működött a felszíni város. A pince arról beszél, mit ittak és tároltak a polgárok. A kút arról, hogyan jutott víz a hegy tetejére. A mikve a budai zsidó közösség vallási életéről árulkodik. A királyi raktárak pedig azt mutatják meg, milyen ellátórendszer kellett a palota mindennapi működtetéséhez.

A Várhegy belsejét nem emberek kezdték kivájni

A föld alatti világ alapját maga a Várhegy földtani felépítése teremtette meg. A hegy fő tömegét budai márga alkotja, amelyre vastag mészkőréteg települt. A kőzetek határán és repedéseiben mozgó víz kisebb üregeket, fülkéket és oldásformákat hozott létre.

Ezek eredetileg többnyire nem tágas barlangtermek voltak, hanem sokkal kisebb természetes üregek. A Nemzeti Hauszmann Program történeti összefoglalója szerint a középkori lakók az építkezések során ismerték meg őket, majd a mészkő alatti márgát habarcs készítéséhez bányászták. A kitermelés közben az apró üregek fokozatosan ember számára járható helyiségekké tágultak.

A felszíni város és a föld alatti terek tehát egyszerre fejlődtek. Amikor a 13. században a tatárjárás után megkezdődött a Várhegy tervszerű beépítése, a házak alapozása, a falak építése és az építőanyag kitermelése közben egyre több mélyben húzódó helyiség jött létre.

A középkori ember számára ezek nem romantikus barlangok voltak. A föld alatti tér értékes gazdasági erőforrást jelentett: építőanyagot adott, vizet gyűjthetett össze, és állandóbb hőmérsékletet biztosított az élelmiszer és a bor tárolásához.

A legtöbb vári ház alatt több pince is húzódhatott

A budai polgárházak pincéi nem feltétlenül egyetlen szintből álltak. A ház alatt épített, boltozott pince feküdhetett, ebből pedig lépcső vezethetett le a mélyebben kivájt barlangpincébe. Bizonyos helyeken háromszintes föld alatti rendszer alakult ki.

A felső pince általában szorosabban követte a ház alaprajzát. A mélypince és a barlangpince viszont átnyúlhatott az udvar, sőt az utca alá is. Emiatt a felszíni telekhatárok és a föld alatti terek határai nem mindig estek pontosan egybe.

A kutatások alapján sok vári lakóházhoz egy vagy két barlangpince tartozhatott. A helyiségeket falazással tették biztonságosabbá, a málló márgát megtámasztották, a padlót pedig mélyíthették, ha nagyobb belmagasságra volt szükség.

A középkori pince nem üres, sötét lyuk volt. Lépcső, ajtókeret, szellőzőnyílás, hordólejáró, kútakna és tárolófülke is tartozhatott hozzá. Néhány megmaradt gótikus kőajtókeret és oszlop ma is arról tanúskodik, hogy bizonyos föld alatti terek gondosan kialakított építészeti helyiségek voltak.

A bor tette igazán értékessé a budai pincéket

Buda környékén jelentős szőlőművelés folyt, és sok városi polgár rendelkezett szőlőbirtokkal. A bor nemcsak mindennapi ital és kereskedelmi áru volt, hanem a családi vagyon fontos része is. A hűvös, viszonylag egyenletes hőmérsékletű barlangpincék kiválóan megfeleltek tárolására.

A bort hordókban tartották, majd a házból vagy közvetlenül a pince utcai kijáratán keresztül értékesíthették. A Budavári Séták összefoglalója szerint több épület pincéjéből külön lépcsőt vezettek az utcára, hogy a bort könnyebben ki lehessen hordani és árusítani.

Oláh Miklós, a későbbi esztergomi érsek 1536-ban úgy jellemezte a Várhegyet, mintha a rengeteg borospince miatt belül szinte üres volna. A megfogalmazás nyilvánvaló túlzás, de jól érzékelteti, mennyire szembetűnő lehetett a pincehálózat kiterjedtsége.

A bor mellett gabonát, zöldséget, sajtot, füstölt vagy sózott élelmiszert és kereskedelmi árut is tárolhattak odalent. A pince állandóbb klímája meghosszabbította több termék eltarthatóságát, bár a nedvesség, a penész és a kártevők továbbra is gondot okozhattak.

A királyi palota alatt udvari raktárak működtek

A polgárváros pincéi mellett a királyi palota saját föld alatti és pinceszinti világgal rendelkezett. Ezek a helyiségek nem egyszerűen titkos járatok voltak, hanem a palota ellátásának nélkülözhetetlen részei.

A Budapesti Történeti Múzeum ismertetése szerint a hatalmas Albrecht-pincét Mátyás király idején alakították ki egy belső udvar beboltozásával. A helyiségben a királyi udvar ellátásához szükséges termékeket tárolták, miközben fölötte feltehetően díszkert terült el.

Ez különösen jól mutatja, hogy a pompás felszín és a gazdasági háttér hogyan épült egymásra. A kertben az udvar tagjai sétálhattak, alatta pedig hordók, zsákok és más készletek sorakozhattak. A királyi lakomákhoz, az udvartartás ellátásához és a vendégek fogadásához nagy mennyiségű élelmiszert, bort és egyéb árut kellett biztonságosan raktározni.

A palota déli szárnyának több pinceszinti része fennmaradt. A gótikus termek, pincék és egykori kápolnához kapcsolódó helyiségek egy része ma a Vármúzeum kiállításának része. Ezek azonban nem mind eredetileg raktárak voltak: a mai látogató olyan tereket járhat be, amelyek eltérő korszakokban különböző feladatokat láttak el.

A víz értékesebb lehetett a pincében őrzött bornál

A Várhegy magas fekvése katonai előnyt biztosított, a vízellátást viszont megnehezítette. A Duna és a hegy lábánál fakadó források messze estek a fennsíktól, ezért a város lakóinak kutakra, ciszternákra és vezetékrendszerekre volt szükségük.

A barlangpincékhez vezető aknák és kürtők egy része eredetileg kút lehetett. A Budavári Séták történeti összefoglalója szerint a ma ismert aknák jelentős része víznyeréssel állhatott kapcsolatban. A víz a mészkőrétegen átszivárogva összegyűlhetett a mélyebb üregekben, ahol medencéket vagy ciszternákat alakítottak ki.

A kutak nem feltétlenül a ház udvarának közepén helyezkedtek el. Előfordult, hogy a kút alsó része a ház alatti barlangpincéből nyílt, a függőleges akna pedig az utcai járószintig ért. Így egy mélyben fekvő vízadó hely egyszerre kapcsolódhatott magánpincéhez és közterülethez.

A 15. század második felében Buda vízellátása technikailag is fejlődött. Régészeti és írott források alapján forrásvizet vezettek a Várhegyre fa-, kerámia- és ólomcsöveken, a királyi palota ellátásában pedig vízemelő szerkezetek is szerepet kaphattak. A vezetékes rendszer azonban nem jelentette azt, hogy minden házban csap állt volna: a házi és közkutak továbbra is létfontosságúak maradtak.

Egy föld alatti rituális fürdő a középkori zsidó közösség életét őrizte meg

A Szent György tér alatt feltárt mikve a budai föld alatti világ egyik legkülönlegesebb emléke. A mikve zsidó rituális fürdő, amelynek használatához vallási szabályok szerint természetes eredetű vízre volt szükség.

A fürdő elhelyezése nem véletlenül kapcsolódott a mélyebb térhez. A felszín alatti medence alkalmas volt arra, hogy forrás-, szivárgó- vagy összegyűjtött természetes vízzel töltsék fel. A Vármúzeum és a Budavári Séták ismertetése szerint ez Magyarország legrégebbi ismert mikvéje.

A helyszín azt bizonyítja, hogy a föld alatti terek nem kizárólag gazdasági és katonai célokat szolgáltak. Vallási tisztasági szertartás, közösségi élet és mindennapi háztartási gyakorlat is kötődhetett hozzájuk.

A mikve azért is különösen értékes, mert kevés tárgyi emlék őrzi ilyen közvetlenül a középkori budai zsidó közösség hétköznapjait. Nem egy uralkodó vagy nagy csata történetéről beszél, hanem olyan rendszeresen végzett vallási gyakorlatról, amely családok életének része volt.

A kutak idővel régészeti időkapszulákká váltak

A használaton kívül került kutakat és pincéket gyakran feltöltötték törmelékkel, szeméttel vagy bontott építőanyaggal. Ami a középkori ember számára hulladék volt, az a régészeknek különösen értékes leletanyagot jelent.

A nedves, oxigénszegény környezet olyan szerves anyagokat is megőrizhetett, amelyek száraz talajban elpusztultak volna. Bőr, fa és textil maradványai kerülhettek elő, mellettük kerámiaedények, fémeszközök, állatcsontok és ételmaradványok.

A Szent György téren feltárt egyik sziklába vágott kútból a Vármúzeum ismertetése szerint magyar–Anjou címeres selyem falikárpit, bőrcipők, textilmaradványok és ruhadíszek kerültek elő. A kút így nemcsak víznyerő hely volt, hanem véletlenül a királyi udvar anyagi kultúrájának raktárává vált.

A tárgyak előkerülési helye azonban nem mindig árulja el egyszerűen, ki használta őket. Egy értékes textilt szándékosan rejthettek el, kidobhattak, vagy egy pusztulás és tereprendezés során kerülhetett a kútba. A régészeknek a rétegek, a tárgyak kora és a környező épületek alapján kell rekonstruálniuk a történetet.

Forràs: https://budapest100.hu/house/darda-utca-2-budai-var-barlang/

Egy betömött pincéből kerültek elő a budai gótikus szobrok

1974-ben a királyi palota előterében állt egykori középkori polgárház betömött pincéjében különleges szoborleletet tártak fel. A töredékes gótikus alakok Luxemburgi Zsigmond korának magas színvonalú udvari művészetét képviselik.

A szobrok eredeti helye és pontos története nem minden részletében ismert. Valószínűleg a királyi palota, a kápolna vagy valamelyik közeli reprezentatív épület díszítéséhez kapcsolódtak, majd műhelyük vagy felhasználási helyük pusztulása után kerültek a pincébe.

A lelet arra emlékeztet, hogy a föld alatti helyiségek nemcsak eredeti használatuk idején voltak fontosak. Amikor egy épületet lebontottak vagy átépítettek, a pince gyakran megmaradt, és a felszínről eltűnt világ maradványait őrizte tovább.

Ostrom idején a raktárból menedékhely lehetett

Buda történetében többször került sor ostromra, ezért a föld alatti helyiségek védelmi jelentőséget is kaptak. A vastag kőzet és a boltozat bizonyos védelmet nyújtott a lövedékek, omló falak és felszíni tűz ellen.

A lakók pincékbe menekíthették gyermekeiket, élelmüket és értékeiket. A védők odalent pihenhettek, készleteket tarthattak, illetve sérülteket helyezhettek el. Ez azonban nem jelentett teljes biztonságot. Egy pince beomolhatott, megtelhetett füsttel, vagy a kijárata elzáródhatott.

A középkor végén és a török korban egyes üregeket kibővítettek és összekötöttek. A nagyobb járhatóság megkönnyítette a raktározást és a menekülést, de a mai értelemben vett, egységes föld alatti város ekkor még nem alakult ki.

A későbbi ostromok és különösen a 20. századi légoltalmi átalakítások jelentősen megváltoztatták a rendszert. Falakat törtek át, vasbeton szerkezeteket emeltek, termeket kapcsoltak össze. Emiatt a ma látható járat nem feltétlenül úgy néz ki, ahogyan a középkorban.

Nem minden titkos járat volt valóban titkos

A várakhoz szinte mindig kapcsolódnak föld alatti menekülőutakról szóló történetek. Buda esetében is gyakran emlegetnek a Dunához, a városfalakon kívülre vagy távoli épületekhez vezető titkos alagutakat.

Bizonyos szolgálati járatok, vízművekhez kapcsolódó terek és egymásba nyitott pincék valóban léteztek. Ebből azonban nem következik, hogy a király bármikor egy hosszú, rejtett folyosón menekülhetett volna ki a hegy gyomrán keresztül.

A középkori pincék nagy része hétköznapi, jól ismert gazdasági tér volt. A ház tulajdonosa, a szolgák, a borhordók és a kereskedők rendszeresen jártak le oda. „Titkossá” sok helyiség inkább később vált, amikor a felszíni épület elpusztult, a lejáratot befalazták, vagy a pince eredeti funkcióját elfelejtették.

A mai labirintus képét az is erősíti, hogy a különböző korszakok nyomai egymás mellett láthatók. Egy természetes sziklafal, középkori gótikus ajtókeret, török kori falazás és 20. századi betonfolyosó ugyanazon útvonalon követheti egymást.

A föld alatti kincsek nagy része nem aranyból állt

A Várhegyhez számos elrejtett kincsről szóló legenda kapcsolódik. A történetek szerint ostromok előtt gazdag polgárok, zsidó kereskedők, török pasák vagy királyi szolgák falak mögé és kutak mélyére rejtették vagyonukat.

Bizonyára előfordult, hogy emberek értékeket rejtettek el. A Budavári Séták összefoglalója is megemlíti, hogy a polgárok a pincékben tarthatták értékeiket idegenek vagy adószedők elől. A későbbi kincsvadász történetek többségére azonban nincs ellenőrizhető bizonyíték.

A valódi régészeti „kincs” gyakran egy kopott cipő, törött korsó vagy elszenesedett gabonaszem. Ezekből sokkal többet lehet megtudni egy középkori család életéről, mint egy gazdátlan aranypénzből. A tárgyak megmutatják, mit ettek, milyen edényeket használtak, honnan szerezték be áruikat és miként alakították át házaikat.

A középkori föld alatti Buda nagy része csak a modern ásatások során vált láthatóvá

A Várnegyed felszíni épületei évszázadokon át átépültek. A török uralom, az 1686-os ostrom, a barokk újjáépítés, a 19. századi palotabővítés és a második világháború pusztítása egymásra rakódó rétegeket hozott létre.

A második világháború után a romos palota és polgárváros helyreállításakor nagyszabású régészeti kutatások kezdődtek. Ekkor számos olyan középkori helyiség, fal, pince és tárgy került elő, amely addig későbbi épületek alatt rejtőzött.

A feltárások ugyanakkor nem egyszerűen „kitakarították” az eredeti középkori rendszert. Több helyiséget megerősítettek, helyreállítottak, új bejárattal láttak el vagy múzeumi térré alakítottak. A látogató ezért részben eredeti, részben rekonstruált és részben újkori környezetben jár.

A föld alatti világ Buda hétköznapi működését tartotta életben

A középkori Buda föld alatti tereit könnyű titkokkal, rabokkal és menekülőjáratokkal azonosítani. A legtöbb helyiség valódi jelentősége azonban sokkal hétköznapibb volt.

Odakint a város utcáin kereskedők, kézművesek, szolgák és udvari emberek mozogtak. Odalent őrizték a bort, az élelmet és az árukészletet. A kutak és ciszternák vizet adtak, a raktárak ellátták a királyi udvart, a mikve vallási tisztasági szertartásnak adott helyet, a pincék pedig veszély idején menedéket nyújtottak.

A Várhegy belseje ezért nem különálló, titokzatos második város volt, hanem a felszíni Buda működésének rejtett hátországa. A fényes palotatermek és a gazdag polgárházak csak azért működhettek, mert alattuk hűvös, nedves és többnyire láthatatlan helyiségekben ott sorakoztak a hordók, készletek és víznyerő helyek.

A föld alatti Buda legnagyobb titka talán éppen az, hogy mennyire hétköznapi volt. Nem elveszett kincsekkel teli mesebeli labirintust rejtett, hanem egy középkori város vízellátását, kereskedelmét, vallási életét és túlélési stratégiáit.

Források

Hasonlò