| | |

Hogyan éltek a civilek a második világháború alatt?

1944 telén Budapesten családok költöztek le pincékbe, miközben a város fölött tüzérségi lövedékek és bombák robbantak. Londonban évekkel korábban emberek ezrei aludtak metróállomásokon a légiriadók alatt. Varsóban a német megszállók fallal zárt gettóba kényszerítették a zsidó lakosságot, Leningrádban pedig civilek százezrei haltak éhen és fagytak meg az ostrom idején.

Ugyanebben a háborúban mások továbbra is munkába jártak, kenyeret sütöttek, gyermekeket neveltek, esküvőket tartottak, moziba mentek és levelet vártak a frontról. A rendkívüli veszély és a hétköznapi élet gyakran nem egymást követte, hanem egyszerre létezett.

A második világháború civil tapasztalatáról ezért nem lehet egyetlen történetet mesélni. Egészen másként élt egy brit család a hátországban, egy lengyel civil német megszállás alatt, egy zsidó gyermek a gettóban, egy magyar lakos Budapest ostromakor vagy egy szovjet család a keleti front közelében.

A közös pont az volt, hogy a háború behatolt az otthonokba. Meghatározta, mit lehetett enni, hol lehetett lakni, mikor kellett elsötétíteni az ablakot, milyen munkát kellett elvállalni, és hogy egy család tagjai egyáltalán együtt maradhattak-e.

A második világháború „totális háború” volt

A korábbi háborúk is sújtották a civileket, de 1939 és 1945 között az ipari hadviselés, a légi bombázások, a megszállási rendszerek, a népirtás és a tömeges kitelepítések soha nem látott mértékben tették a polgári lakosságot a konfliktus célpontjává és erőforrásává.

A hadseregek élelmet, járműveket, üzemanyagot és munkaerőt követeltek. A gyárakat haditermelésre állították át. A kormányok jegyrendszert, munkakötelezettséget, cenzúrát és mozgási korlátozásokat vezettek be.

A front és a hátország közötti határ elmosódott. Egy bombázott városi lakónegyed, egy fegyvergyár, egy vasútállomás vagy egy megszállt falu ugyanolyan közvetlenül a háború részévé válhatott, mint egy katonai lövészárok.

A civil lakosság helyzete mégsem volt mindenütt azonos. A brit hátországban a kormány a lakosság védelmét és a háborús termelést próbálta megszervezni. A megszállt Kelet-Európában a náci politika egész népcsoportok kizsákmányolását, deportálását és elpusztítását tűzte ki célul.

1. A légiriadó a hétköznapok része lett

A légi háború Európa számos városában állandó félelmet teremtett. A szirénák hangja azt jelentette, hogy az embereknek perceken belül óvóhelyet kellett keresniük.

Londonban a Blitz idején metróállomásokat, alagsorokat, vasúti alagutakat és házi óvóhelyeket használtak. Családok takarókkal, termoszokkal, élelemmel és személyes tárgyakkal töltötték az éjszakát a föld alatt, majd reggel gyakran ugyanúgy munkába vagy iskolába indultak.

Az Imperial War Museums adatai szerint Nagy-Britanniában a háború során több mint hatvanezer civil halt meg, és tízezrek szenvedtek súlyos sérülést. A V–1 repülő bombák és a V–2 rakéták 1944-ben újabb kiszámíthatatlan fenyegetést jelentettek.

Èlet a pincèben – forràs: https://www.iwm.org.uk/collections/item/object/205197851

A kontinensen Rotterdam, Varsó, Belgrád, Hamburg, Drezda, Budapest és sok más város lakossága szintén súlyos bombázásokat élt át. A légitámadás nemcsak halált okozott. Lerombolta az otthont, megszakította a víz- és áramszolgáltatást, elpusztította az üzleteket, és egyik napról a másikra hajléktalanná tett családokat.

Az elsötétítés új veszélyeket is teremtett

A városokban éjszakára el kellett takarni az ablakokat, csökkenteni kellett az utcai fényt, hogy az ellenséges repülők nehezebben tájékozódjanak. Az elsötétítés azonban közlekedési baleseteket, eleséseket és lopásokat is elősegített.

A házak ablakaira ragasztott papírcsíkokkal próbálták csökkenteni a szilánkos törést. Vödröket, homokot és egyszerű tűzoltóeszközöket készítettek elő a gyújtóbombák ellen.

A légoltalmi szolgálat tagjai romok között kutattak, tüzeket oltottak, sérülteket láttak el és veszélyessé vált épületeket ürítettek ki. Sok ilyen feladatot civil önkéntesek végeztek.

2. A jegyrendszer meghatározta, mi kerülhetett az asztalra

A háború megszakította a kereskedelmet, elsőbbséget adott a hadseregnek, és több országban termőterületeket pusztított el. Élelmiszerből, ruhából, szénből, szappanból, üzemanyagból és más alapvető cikkekből hiány alakult ki.

A jegyrendszer célja elvileg az volt, hogy a korlátozott készleteket igazságosabban osszák el. A vásárló nemcsak pénzt fizetett, hanem megfelelő jegyet vagy kupont is átadott.

Nagy-Britanniában 1940-ben vezették be az élelmiszerek szélesebb körű jegyrendszerét, 1941-től pedig a ruházatot is korlátozták. A cukor, hús, vaj, tojás és más termékek mennyisége szigorúan szabályozott volt.

A megszállt országokban a rendszer gyakran sokkal igazságtalanabbul működött. A német hatóságok előnyben részesítették saját katonáikat és a német lakosságot, miközben a megszállt területekről élelmet és nyersanyagot szállítottak el.

A sorban állás mindennapi tevékenységgé vált

Az emberek órákig várhattak egy üzlet előtt anélkül, hogy biztosan tudták volna, mi kapható. Egy pletyka arról, hogy kenyér, zsír vagy burgonya érkezett, pillanatok alatt hosszú sort teremthetett.

A háztartások minden maradékot megpróbáltak felhasználni. Ruhákat alakítottak át, régi anyagból gyermekruhát varrtak, cipőt javítottak, zöldséget termesztettek kertekben és parkokban.

A hiány új recepteket és pótlékokat hozott létre. A valódi kávé helyett cikóriát, hús helyett több burgonyát vagy hüvelyest, friss alapanyag helyett tartósított élelmet fogyasztottak.

A feketézés nélkül sok család nem tudott volna túlélni

A hivatalos jegyrendszer mellett szinte mindenütt kialakult a feketepiac. Élelmet, üzemanyagot, cigarettát, gyógyszert és ruhát lehetett illegálisan beszerezni, gyakran rendkívül magas áron.

A városiak értéktárgyakat, ékszereket, ruhát vagy családi emlékeket cseréltek vidéki élelmiszerre. A falusi termelők titokban visszatarthattak valamennyit a beszolgáltatásra szánt terményből.

A feketepiac erősítette az egyenlőtlenséget. Akinek pénze, kapcsolata vagy cserélhető tárgya volt, jobb eséllyel jutott élelemhez. A szegények és a kiszolgáltatott csoportok gyakran kizárólag az elégtelen hivatalos fejadagra támaszkodhattak.

A hatóságok büntették a feketézést, de maguk a hivatalnokok, katonák és rendőrök is részt vehettek benne. A háborús gazdaság ezért a hivatalos szabályok és a mindennapi túlélés közötti állandó alkudozássá vált.

3. Gyermekek millióinak szakadt meg a megszokott élete

A háború a gyermekek számára gyakran az iskola, az otthon és a család biztonságának elvesztését jelentette.

Nagy-Britanniában körülbelül négymillió embert telepítettek ki vagy menekítettek el a veszélyeztetett városokból a háború során, többségük gyermek volt. Sokukat címkével a kabátjukon, kis bőrönddel és gázálarccal küldték vidéki befogadó családokhoz.

Brit gyermekek névtáblával, kis bőrönddel és gázálarcdobozzal várják a kitelepítő vonatot 1939-ben.

A kitelepítés egyeseket megmentett a bombázástól, de érzelmileg súlyos árat követelt. Testvéreket választhattak szét, a gyermekek idegen házakban éltek, és hónapokig vagy évekig alig látták szüleiket.

Nem minden befogadás volt szeretetteljes. Voltak gyermekek, akiket családtagként kezeltek, másokat ingyenes munkaerőként használtak, elhanyagoltak vagy bántalmaztak.

A megszállt és ostromlott területeken nem szervezett evakuáció, hanem menekülés várhatott a családokra. Vagonokon, szekereken vagy gyalog indultak el, miközben nem tudták, hol találnak szállást és élelmet.

Az iskola is a háborúhoz alkalmazkodott

Az épületeket kórházzá, katonai szállássá vagy közigazgatási központtá alakíthatták. A tanítás pincékben, ideiglenes helyiségekben vagy rövidített órákban folyt.

A gyermekek légoltalmi gyakorlatokon vettek részt, hulladékot gyűjtöttek, mezőgazdasági munkát végeztek, és propagandakiadványokból tanulták, hogyan kell viselkedniük háború idején.

Sok gyermek túl gyorsan kényszerült felnőtt szerepbe. Kisebb testvéreket gondozott, vizet hordott, sorban állt, tüzelőt keresett vagy a család jövedelméhez járult hozzá.

4. A nők munkája nélkül nem működött volna a hátország

A férfiak tömeges katonai szolgálata miatt a nők egyre nagyobb számban dolgoztak gyárakban, közlekedésben, mezőgazdaságban, hivatalokban, egészségügyben és katonai kisegítő szolgálatokban.

Nagy-Britanniában 1941-től nőket is behívtak nem harcoló háborús szolgálatra. Repülőgépeket szereltek, légvédelmi egységeket támogattak, kódfejtésben dolgoztak, mentőautót vezettek és mezőgazdasági munkát végeztek.

A Szovjetunióban a nők nemcsak ipari és egészségügyi munkában, hanem a hadsereg több harcoló szerepkörében is jelen voltak. Más országokban a megszállás, deportálás vagy férfi családtagok hiánya miatt kényszerültek a teljes háztartás és gazdaság irányítására.

A háborús munkába állás azonban nem szabadította fel őket a házimunka alól. A hosszú műszak után ugyanúgy ételt kellett szerezniük, sorban állniuk, ruhát javítaniuk és gyermekeket gondozniuk.

A gyárakban balesetveszély, zaj, mérgező anyagok és kimerítő műszakok várták őket. A bérek és előmeneteli lehetőségek gyakran továbbra is elmaradtak a férfiakétól.

A háború után sok nőt visszaküldtek a korábbi szerepekbe

A háború idején a propaganda nélkülözhetetlen munkásként ünnepelte a nőket. A katonák hazatérése után azonban több országban elvárták tőlük, hogy adják át munkahelyüket a férfiaknak.

A változás mégsem tűnt el nyomtalanul. Nők milliói szereztek szaktudást, keresetet és olyan társadalmi tapasztalatot, amely hosszabb távon befolyásolta a nemi szerepekről folytatott vitákat.

5. A megszállás állandó alkalmazkodást és erkölcsi döntéseket követelt

Az Imperial War Museums becslése szerint a második világháború alatt csaknem hétszázmillió ember került valamilyen tengelyhatalmi megszállás alá. Életük a helyi politika, etnikai hovatartozás és a megszálló hatalom céljai szerint nagyon különbözött.

Forràs: https://www.worldhistory.org/uploads/images/19081.png?v=1765358584-1718097100

A mindennapokat kijárási tilalom, igazolványellenőrzés, rekvirálás, cenzúra, katonai jelenlét és önkényes letartóztatás határozhatta meg. A megszállók lakásokat foglalhattak le, járműveket és élelmet vihettek el.

A lakosságnak folyamatosan mérlegelnie kellett, mikor engedelmeskedik, mikor próbál kijátszani egy szabályt, és mikor vállal nyílt ellenállást. Ezek a döntések ritkán voltak egyszerűek.

A kollaboráció fogalma is többféle helyzetet takart. Egyesek ideológiai meggyőződésből segítették a megszállókat, mások karrierért vagy haszonért. Megint mások azért dolgoztak egy hivatalban vagy gyárban, mert élelmet kellett vinniük családjuknak.

Az ellenállás sem csak fegyveres harcot jelentett. Titkos újság terjesztése, üldözött ember elrejtése, hamis irat készítése, szabotázs vagy információ továbbítása ugyanolyan veszélyes lehetett.

6. Az üldözött civilek számára a háború nem nélkülözés, hanem megsemmisítés volt

A civil élet általános nehézségei nem tehetők egyenlővé a náci faji üldözéssel. A zsidókat, romákat, fogyatékkal élőket és más üldözött csoportokat nem egyszerűen a háborús hiány érintette. Állami politika irányult jogaik elvételére, elkülönítésükre, kifosztásukra, deportálásukra és meggyilkolásukra.

A gettókban a zsidó lakosságot túlzsúfolt, őrzött területekre kényszerítették. A varsói gettóban több százezer ember élt rendkívül szűk helyen, elégtelen élelmiszerrel és orvosi ellátással.

Civilek várnak egy közösségi konyha előtt a varsói gettóban 1941 telén.

Az éhezés és a betegségek tudatosan kialakított körülmények következményei voltak. A német hatóságok olyan alacsony fejadagokat állapítottak meg, amelyekből nem lehetett életben maradni.

A lakók mégis iskolákat, konyhákat, kórházakat, kulturális eseményeket és titkos archívumokat szerveztek. A méltóság megőrzése, a gyermekek tanítása és a mindennapi élet dokumentálása az ellenállás egyik formájává vált.

A gettók felszámolásakor a lakosságot tömeges kivégzőhelyekre, kényszermunkatáborokba és megsemmisítő táborokba deportálták.

A kényszermunka egész Európára kiterjedő rendszerré vált

A náci Németország milliókat használt fel kényszermunkára. Lengyeleket, szovjet civileket, zsidókat, koncentrációs táborok foglyait és más megszállt országok lakóit hurcolták a Birodalomba vagy helyi munkatáborokba.

Gyárakban, bányákban, mezőgazdaságban, építkezéseken és romeltakarításban dolgoztatták őket. A munkakörülmények, élelmezés és bánásmód faji besorolásuk szerint is különbözött.

A kényszermunkás számára a munka nem biztos megélhetést, hanem őrizet alatt végzett kizsákmányolást jelentett. A betegség, kimerülés vagy munkaképtelenség halálos következménnyel járhatott.

Kènyszermunka – forràs: https://encyclopedia.ushmm.org/content/en/photo/forced-labor-in-the-opole-lubelskie-ghetto

7. Az ostromlott városokban összeomlott a civilizált élet infrastruktúrája

A városi ostrom a civil lakosságot hosszú időre csapdába ejtette. A vízvezetékek, elektromos hálózatok, hidak, kórházak és élelmiszer-elosztás megsemmisülhetett.

Leningrád blokádja különösen szélsőséges példa. A lakók éheztek, fáztak, bútorokat és könyveket tüzeltek el, miközben a várost bombázták. A kenyéradagok időszakonként olyan alacsonyak voltak, hogy önmagukban nem biztosíthatták a túlélést.

Varsó több ostromot, felkelést és tervszerű pusztítást élt át. A civil lakosságot tömeges kivégzések, deportálások és kényszermunka sújtotta.

Budapest 1944–1945-ös ostromakor tízezrek zsúfolódtak pincékbe. Egyre kevesebb volt az élelem, a víz, az orvosság és a tüzelő. A lakosságot a harcok mellett a nyilas terror, a gettósítás, a fosztogatás és a megszálló katonák erőszaka is fenyegette.

Budapesti családok élnek egy zsúfolt légópincében a város 1944–1945-ös ostroma alatt.

A pincében élés nemcsak fizikai megpróbáltatás volt. Idegen családok osztoztak szűk helyen, kevés vízzel és higiénés lehetőséggel. A levegőt füst, por, félelem és a betegségek terhelték.

8. A vidék sem jelentett automatikus biztonságot

A bombázott nagyvárosokhoz képest a falvak első pillantásra védettebbnek tűnhettek. A vidéki lakosság azonban katonai beszállásolással, rekvirálással, beszolgáltatással és munkaerőhiánnyal küzdött.

A hadseregek lovakat, állatokat, gabonát és járműveket vittek el. A front átvonulásakor a termés megsemmisülhetett, a házakat felgyújthatták vagy katonai célra foglalhatták le.

A partizánháború térségeiben a civilek két vagy több fegyveres erő közé szorultak. A megszállók kollektív megtorlással reagálhattak a partizántevékenységre, falvakat égethettek fel és túszokat végezhettek ki.

A visszavonuló hadseregek felperzselt föld taktikát alkalmazhattak. A háború vége után pedig aknák és fel nem robbant lövedékek maradtak a földeken.

9. A hírek, pletykák és propaganda között nehéz volt eligazodni

A rádió a háborús otthon egyik legfontosabb tárgya lett. Hivatalos közleményeket, légiriadókat, beszédeket és szórakoztató műsorokat közvetített.

A kormányok cenzúrázták a katonák leveleit és a sajtót. A veszteségekről, bombakárokról és katonai kudarcokról gyakran késve vagy megszépítve számoltak be.

A megszállt országokban külföldi rádió hallgatása tilos és veszélyes lehetett. Mégis sokan titokban a BBC vagy más adók híreiből próbálták megtudni, hogyan áll a háború.

A pletyka gyorsabban terjedt a hivatalos híreknél. Egy közelgő bombázásról, deportálásról, frontáttörésről vagy élelmiszer-szállítmányról szóló hír pánikot vagy reményt kelthetett akkor is, ha nem volt igaz.

A családok számára a frontról érkező tábori lap gyakran fontosabb volt minden újságnál. A hosszú hallgatás azonban nem árulta el, hogy a hozzátartozó harcol, fogságba esett, megsebesült vagy meghalt.

10. Az emberek megpróbáltak normális életet élni

A háborús hétköznapokat nem tölthette ki folyamatos rettegés. Az emberek pszichésen sem bírták volna el, ezért a veszély közepette is kialakították a normalitás kis szigeteit.

Születésnapot tartottak kevés alapanyagból készült süteménnyel. Esküvőt rendeztek kölcsönkért ruhában. Moziba, színházba vagy táncmulatságra mentek, amikor lehetett.

A gyermekek romok között is játszottak. A felnőttek szerelmi kapcsolatokat kezdtek, vicceket meséltek és a háború utáni életet tervezték.

Az ilyen történeteket nem szabad úgy értelmezni, mintha a helyzet kevésbé lett volna súlyos. Éppen ellenkezőleg: a hétköznapi szokások fenntartása segített megőrizni az emberi méltóságot és a reményt.

11. A felszabadulás nem mindenki számára jelentett azonnali biztonságot

1945-ben a háború európai befejezése ünneplést hozott, de az élet nem tért vissza egyik napról a másikra a békéhez.

Városok álltak romokban, milliók nem tudták, hol vannak családtagjaik. Élelmiszerhiány, járványok, bűnözés és lakáshiány sújtotta a lakosságot.

Európában akár több tízmillió ember kényszerült elhagyni otthonát a háború alatt. Kényszermunkások, hadifoglyok, koncentrációs táborok túlélői, menekültek, kitelepített németek és front elől menekülő családok próbáltak hazajutni vagy új lakóhelyet találni.

Sokan nem akartak vagy nem tudtak visszatérni. Otthonukat elpusztították, közösségüket meggyilkolták, vagy attól féltek, hogy hazatérésük után üldözés vár rájuk.

A hadseregek bevonulását fosztogatás és szexuális erőszak is kísérhette. A civilek számára ezért a „felszabadulás” és a „megszállás” tapasztalata bizonyos helyeken egyszerre volt jelen.

Öt gyakori tévhit a civilek háborús életéről

1. „A hátországban élők biztonságban voltak”

A bombázások, rakétatámadások, éhezés, megszállás és deportálás miatt civilek milliói kerültek közvetlen életveszélybe.

2. „A jegyrendszer mindenkit egyenlően érintett”

A hivatalos elosztás mellett a jövedelem, kapcsolatok, lakóhely és társadalmi helyzet nagymértékben meghatározta, ki jutott elegendő élelemhez.

3. „A gyermekek számára a kitelepítés egyszerű vidéki kaland volt”

Sok gyermek biztonságba került, de a családtól való elszakadás, a bizonytalanság és az idegen környezet súlyos lelki terhet okozott.

4. „Minden civil ugyanúgy szenvedett”

A nehézségek nem hasonlíthatók mechanikusan össze. A brit jegyrendszer, egy ostromlott város éhezése és a gettók tudatos megsemmisítési politikája alapvetően különböző tapasztalat volt.

5. „1945 májusában minden visszatért a normális kerékvágásba”

A romeltakarítás, a menekültek elhelyezése, az élelmiszerhiány és a családok újraegyesítése még évekig tartott. Több országban a politikai elnyomás sem ért véget a háborúval.

Milyen volt tehát civilként élni a második világháborúban?

A válasz attól függött, hol élt valaki, milyen társadalmi helyzetben volt, melyik államhoz tartozott, és hogy a hatalom milyen csoportba sorolta.

Egy londoni gyermek számára a háború gázálarcot, kitelepítést és légópincét jelenthetett. Egy francia családnak megszállást, élelmiszerhiányt és a kollaboráció vagy ellenállás dilemmáját. Egy lengyel zsidó családnak gettósítást, éheztetést és deportálást. Egy budapesti civilnek 1944 végén pincét, nyilas terrort és ostromot.

A legtöbb ember nem történelmi hősként élt. Egyszerűen megpróbált élelmet szerezni, megvédeni a gyermekeit, hírt kapni a családjáról és túlélni a következő napot.

Mégis ezekből a hétköznapi döntésekből állt össze a civil háború története. Egy idegen befogadása, egy darab kenyér megosztása, egy titkos rádióadás meghallgatása vagy egy gyermek elrejtése néha életeket mentett. Máskor az alkalmazkodás, a hallgatás és a félelem segített valakinek életben maradni.

A második világháború megmutatta, hogy a modern háborúban nincs valódi hátország. A front elérheti az ebédlőasztalt, az iskolát, a gyárat, a pincét és a családi kapcsolatokat is.

A civilek története ezért nem mellékszála a háborúnak. Nélkülük nem érthetjük meg, hogyan működött a hadigazdaság, hogyan vált lehetővé a megszállás és a népirtás, és milyen árat fizetett Európa társadalma még sok évvel a fegyverek elhallgatása után is.

Források

Hasonlò