Honnan szereztek fegyvert az 1956-os felkelők?
1956. október 23-án délután még szinte senki sem érkezett fegyverrel a budapesti tüntetésre. Egyetemisták, munkások és értelmiségiek vonultak az utcákon, nem előre megszervezett katonai alakulatok. Estére azonban a Magyar Rádió környékén eldördültek az első lövések, és teherautók indultak a főváros laktanyái, rendőrkapitányságai és fegyverraktárai felé.
Néhány órával később már puskák, géppisztolyok és kézigránátok jelentek meg civilek kezében. A következő napok fényképein fiatal munkások, ipari tanulók, egyetemisták és idősebb férfiak láthatók szovjet típusú fegyverekkel. Innen adódik a kérdés: honnan szereztek fegyvert az 1956-os felkelők?
A válasz nem egyetlen titkos raktár vagy külföldi fegyverszállítmány. A felkelők több, egymással párhuzamos forrásból jutottak fegyverhez. Rendőrőrsöket és laktanyákat kerestek fel, katonák és rendőrök adtak át készleteket, fegyvergyárak dolgozói nyitották meg a raktárakat, az ÁVH és a szovjet hadsereg embereitől pedig zsákmányoltak is. A nehézfegyverek hiányát kézigránátokkal és házilag készített gyújtópalackokkal próbálták ellensúlyozni.
A fegyverhez jutás folyamata jól mutatja a forradalom spontán jellegét. Október 23-án nem létezett központi felkelő hadvezetés, amely előre kiosztotta volna az arzenált. Sok esetben néhány tucat ember saját kezdeményezésére indult fegyvert keresni, és csak később alakultak ki a Corvin közhöz, a Széna térhez, a Tűzoltó utcához vagy más helyszínekhez kötődő csoportok.
A tüntetők többsége fegyvertelenül érkezett
Az október 23-i események békés egyetemi tüntetésként kezdődtek. A résztvevők politikai követeléseket fogalmaztak meg: szovjet csapatkivonást, sajtószabadságot, Nagy Imre visszatérését és a sztálinista vezetők eltávolítását követelték.
A tömegben természetesen lehettek olyanok, akiknek volt engedéllyel vagy illegálisan tartott pisztolyuk, illetve korábbi katonai szolgálatból származó fegyverismeretük. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy a tüntetők nagyobb része előre felfegyverkezve érkezett volna.
A döntő fordulat a Magyar Rádió épületénél következett be. A tüntetők azt akarták, hogy követeléseiket olvassák be a rádióban, az épületet azonban az államvédelem fegyveresei biztosították. Az első sortüzek után a tömeg egy része szétszéledt, mások viszont úgy döntöttek, hogy fegyvert szereznek és visszatérnek.
Az 1956-os Intézet összefoglalója szerint a Rádiónál eldördülő lövések hatására több teherautónyi, főként fiatal munkás és néhány diák indult az Üllői út környéki laktanyákba. Közülük kerültek ki a későbbi fegyveres csoportok első tagjai.
Az első célpontok között voltak a rendőrkapitányságok
A rendőrségi épületek kézenfekvő fegyverforrást jelentettek. A kapitányságokon szolgálati pisztolyokat, puskákat, géppisztolyokat, lőszert és bizonyos helyeken kézigránátokat is tároltak.
A rendőrök magatartása helyszínenként eltért. Egyesek ellenálltak, mások egyszerűen átadták a fegyvereket, megint mások maguk is a forradalom mellé álltak. A rendőrség nem volt egységesen azonos az ÁVH-val, és tagjai közül sokan nem akartak civilekre lőni.
Volt, ahol a fegyverraktárt feltörték, máshol a rendőrparancsnok vagy az ügyeletes tiszt rendelte el a készlet kiadását. Olyan esetek is előfordultak, amikor a felkelők a rendőröket lefegyverezték, de őket magukat nem bántották.
A rendőrségi készletekből származhatott számos Kucher K–1 géppisztoly és TT pisztoly. A Kucher géppisztolyt a rendőrségnél, a pénzügyőrségnél, a büntetés-végrehajtásnál és az államvédelemnél is rendszeresítették, ezért gyakran megjelent a felkelők kezében készült fényképeken.
A laktanyákban sokkal nagyobb készletek voltak
A Magyar Néphadsereg laktanyái és fegyverraktárai jelentették a legfontosabb nagyobb forrást. Itt nem néhány szolgálati fegyvert, hanem teljes katonai készleteket tároltak: ismétlőpuskákat, géppisztolyokat, golyószórókat, pisztolyokat, kézigránátokat és hozzájuk tartozó lőszert.
A felkelők többféleképpen jutottak be ezekhez. Egyes helyeken tömeg gyűlt össze a kapunál, és a katonáktól fegyvert követelt. Másutt a kapuőrséget lefegyverezték vagy a raktárt feltörték. Sok esetben azonban a honvédek maguk adták át a fegyvereket, mert nem akartak a tüntetőkre lőni, vagy egyetértettek a követelésekkel.
Fontos, hogy a honvédség sem viselkedett egységesen. Voltak egységek, amelyek parancsra felléptek a felkelők ellen, mások semlegesek maradtak, és olyan katonai csoportok is kialakultak, amelyek nyíltan a forradalom mellé álltak.
A Rádió védelmére kirendelt magyar katonák egy része is fegyvert adott át a civileknek, vagy fegyverével együtt csatlakozott hozzájuk. Ez gyorsította fel igazán az első éjszaka felfegyverkezését.
A Kilián laktanya szerepét gyakran leegyszerűsítik
A Kilián laktanya a forradalom egyik legismertebb helyszíne lett, ezért gyakran úgy jelenik meg, mintha a felkelők fő fegyverraktára lett volna. A valóság összetettebb.
A laktanyában katonák állomásoztak, a környék pedig a Corvin köz és a Nagykörút közelsége miatt stratégiai fontosságú volt. A felkelők bejutottak az épületbe, fegyverekhez jutottak, és kapcsolatba kerültek az ottani katonákkal. A később megérkező Maléter Pál és a laktanyában kialakult helyzet pedig jelképes jelentőséget adott az épületnek.
A Kilián azonban nem egyetlen központból ellátott, szabályosan működő felkelő arzenál volt. A környéken számos kisebb csoport működött, és fegyvereik több különböző helyről származtak.
A fegyvergyárak dolgozói is megnyitották a raktárakat
Magyarországon 1948 után nagy mennyiségben gyártottak szovjet típusú kézifegyvereket. A Danuvia Nemzeti Vállalat sorozatlövő fegyvereket, a Lámpagyár Nemzeti Vállalat pedig többek között puskákat és pisztolyokat állított elő.
1956 októberében munkások segítségével a fegyvergyárak raktáraiból is kerültek fegyverek a felkelők kezére. A Soroksári úti Lámpagyár különösen fontos szerepet játszott, mert az üzem neve nem árulta el, hogy valójában fegyvergyártással is foglalkozott.
A gyárakból nem feltétlenül mindig kész, azonnal használható katonai fegyverek kerültek ki. Alkatrészek, javítás alatt álló darabok és gyakorlófegyverek is lehettek a készletek között. A munkások szakértelme azonban lehetővé tette bizonyos fegyverek összeszerelését vagy használhatóvá tételét.
A fegyvergyárak szerepe azért is fontos, mert megmutatja a munkásság aktív részvételét. Nem külső erők osztották ki számukra az eszközöket: több helyen maguk a gyár dolgozói döntöttek úgy, hogy hozzáférést biztosítanak a készletekhez.
A Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség lőtereiről is vittek el fegyvereket
A Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség, röviden MÖHOSZ, katonai előképzést, sportlövészetet és technikai oktatást szervezett fiatalok számára. Lőterein és raktáraiban ezért gyakorlófegyvereket is tartottak.
Innen elsősorban 5,6 milliméteres céllövő kispuskák kerültek a felkelőkhöz. Ezek jóval gyengébbek voltak a katonai puskáknál és géppisztolyoknál, mégis gyakran láthatók a fiatal szabadságharcosokról készült képeken.
A kispuska azért vált a „pesti srácok” egyik jelképévé, mert a fiatalabb felkelőknek nem mindig jutott komolyabb fegyver. Közelről veszélyes lehetett, de egy páncélozott jármű vagy jól védett katonai állás ellen csekély értéket képviselt.
A honvédelmi szövetség nemcsak fegyvert adott közvetve a forradalomnak. Sok ipari tanuló és fiatal korábban itt vagy hasonló szervezetekben tanult lőni, ezért nem teljesen képzetlenül vette kezébe a puskát.
Az ÁVH fegyverei is a felkelők kezére kerültek
Az Államvédelmi Hatóság fegyveresei a rendszer leggyűlöltebb képviselői közé tartoztak. A Rádiónál, a Köztársaság téren és más helyszíneken fegyveres harc alakult ki az államvédelmi egységek és a felkelők között.
Az elfogott, megsebesült vagy elesett államvédelmisek fegyvereit a felkelők elvették. ÁVH-s objektumok elfoglalásakor raktárkészletekhez és lőszerhez is hozzájuthattak.
A zsákmányolt fegyverek között pisztolyok, Kucher géppisztolyok, szovjet típusú géppisztolyok, puskák és kézigránátok lehettek. Mivel a belügyi és honvédségi fegyverzet jelentős része azonos szovjet kalibereket használt, a lőszer több különböző forrásból származó fegyverhez is megfelelt.
Szovjet katonáktól is zsákmányoltak fegyvereket
Október 24-től szovjet harckocsik, páncélozott járművek és katonai oszlopok jelentek meg Budapesten. A felkelők a harcok során elesett vagy fogságba esett katonák fegyvereit elvették, elhagyott járművekből pedig lőszert és felszerelést szerezhettek.
Voltak olyan szovjet katonák is, akik nem értették pontosan, miért vezényelték őket a magyar fővárosba, és nem minden helyzetben tanúsítottak azonnali ellenséges magatartást. A békés kapcsolatfelvételről, tárgyalásról és kisebb átállásokról is születtek beszámolók, bár ezeket nem szabad általános jelenségként kezelni.
A szovjet eredetű AK gépkarabély például csak zsákmányként kerülhetett civil felkelőkhöz, mert a Magyar Néphadsereg és a rendőrség tömegesen még korábbi fegyvertípusokat használt.
A szovjet zsákmány fontos volt, de a felkelők fegyvereinek többségét nem a Vörös Hadseregtől szerezték. A Magyar Nemzeti Múzeum összefoglalója szerint a fő forrást a magyar fegyvergyárak, a néphadsereg, a fővárosi rendőrség és a Rádióhoz kirendelt magyar katonák készletei adták.
Milyen fegyverek kerültek leggyakrabban civil kézbe?
1948 M PPS géppisztoly
A dobtáras, köznyelvben „davajgitárnak” nevezett géppisztoly a forradalom egyik legismertebb fegyvere lett. Magyarországon szovjet licenc alapján gyártották, és nagy számban használták a Néphadseregben.
Moszin–Nagant puska és karabély
A hosszú ismétlőpuska és rövidebb karabélyváltozata a honvédség alapvető egyéni fegyverei közé tartozott. Megbízható volt, de városi közelharcban nehezebben kezelhető, mint egy géppisztoly.
Kucher K–1 géppisztoly
Magyar tervezésű fegyver volt, amelyet elsősorban belügyi és rendvédelmi szervek használtak. Gyakori előfordulása jól mutatja, milyen fontos forrásnak számítottak a rendőrőrsök és az ÁVH készletei.
DP golyószóró
A felül elhelyezett tányértárról könnyen felismerhető golyószóró a felkelőcsoportok egyik legerősebb hordozható lőfegyvere volt. Kezeléséhez és lőszerellátásához azonban nagyobb gyakorlat kellett.
TT pisztoly
A szovjet Tokarev pisztoly magyar gyártású változata a honvédségnél, rendőrségnél és más fegyveres szerveknél is jelen volt.
Második világháborús fegyverek
A háborúból visszamaradt és éveken át rejtegetett német Mauser puskák, sőt ritkábban géppuskák is előkerültek. Ezek azonban nem jelentették a felkelők fő fegyverforrását.
A lőszer legalább olyan fontos volt, mint maga a fegyver
Egy megszerzett puska vagy géppisztoly lőszer nélkül alig ért valamit. A felkelők ezért nemcsak fegyvereket, hanem töltényes ládákat, tárakat és kézigránátokat is kerestek.
A magyar fegyveres szervek szovjet mintájú fegyverzete bizonyos előnyt jelentett. Több gyakori fegyver ugyanazt a 7,62 milliméteres pisztoly- vagy puskalőszert használta. A magyar raktárból származó lőszer így sok esetben megfelelt a zsákmányolt szovjet fegyverekhez is.
A lőszerelosztás mégsem volt központilag megszervezve. Egyes csoportok bőséges készletekkel rendelkeztek, mások folyamatos hiánnyal küzdöttek. A harcokban elvesztett tárakat és az eltérő fegyvertípusokat nehéz volt egységesen ellátni.
A felkelőcsoportok között fegyvercsere és utánpótlás alakult ki
Ahogy a spontán csoportok tartósabb bázisokat hoztak létre, megpróbálták nyilvántartani és elosztani fegyvereiket. A Corvin közben, a Tűzoltó utcában, a Széna téren és más központokban raktárként használt pincék és helyiségek alakultak ki.
A csatlakozó emberek nem mindig kaptak azonnal fegyvert. Egyes helyeken csak azoknak adtak, akiket megbízhatónak tartottak, vagy akik igazolni tudták, hogy konkrét őrhelyre és harci feladatra jelentkeztek.
A csoportok egymás között is cserélhettek lőszert, kézigránátot és fegyvert. Mentőautók, teherautók és civil járművek embereket, élelmet és hadianyagot szállítottak a különböző pontok között.
A rendszer azonban mindvégig laza maradt. A forradalom rövid ideje alatt nem sikerült teljesen egységes, központilag irányított felkelő hadsereget létrehozni.
A Molotov-koktél pótolta a hiányzó páncéltörő fegyvereket
A felkelőknek viszonylag sok kézifegyverük lehetett, de modern páncéltörő eszközökből súlyos hiány volt. A szovjet harckocsik ellen ezért a legegyszerűbben hozzáférhető gyújtófegyvert, a Molotov-koktélt használták.
A gyújtópalackot városi környezetben felső emeletekről, kapualjakból vagy barikádok mögül lehetett a jármű érzékenyebb részeire dobni. Nem minden találat semmisített meg harckocsit, de a tűz megvakíthatta a személyzetet, károsíthatta a motorteret, vagy menekülésre kényszeríthette a bent ülőket.
Az eszköz azért terjedt el, mert elkészítéséhez nem kellett katonai fegyverraktár. A felkelőcsoportok környezetében működő műhelyek, benzinkutak és lakossági támogatók biztosíthatták a szükséges anyagokat.
A Molotov-koktél ikonikus szerepe azonban nem jelenti azt, hogy önmagában megoldotta a szovjet páncélosok elleni harcot. A felkelők gyakran kézigránáttal, lőfegyvertűzzel, útakadályokkal és a szűk utcák előnyeinek kihasználásával együtt alkalmazták.
Kézigránátokkal próbálták megbénítani a harckocsikat
A leggyakoribb kézigránátok között szerepelt a 42 M Vécsey-gránát. A gránátokat gyalogság ellen önmagukban is használták, a harckocsik ellen pedig nagyobb robbanóhatást próbáltak elérni velük.
A páncélzat áttörésére a legtöbb kézigránát nem volt alkalmas. A lánctalp, a futómű vagy egy nyitott nyílás azonban sérülékenyebb célpontot jelentett. A városi harcban ezért a felkelők igyekeztek közel engedni a járműveket, majd oldalról vagy felülről támadni őket.
Ez rendkívül veszélyes feladat volt. A kézigránáttal vagy gyújtópalackkal támadó embernek néhány méterre kellett kerülnie a harckocsitól, miközben szovjet gyalogság, géppuskák vagy más járművek is fedezhették.
Nem minden fegyveres tudta azonnal használni a fegyverét
A felkelők között sok volt a korábbi sorkatona, katonai előképzésben részt vett fiatal vagy sportlövő. Az 1950-es években a katonai előképzés a mindennapi élet több területén jelen volt, ezért a fegyverhasználat nem volt teljesen ismeretlen.
Mások azonban életükben először fogtak éles lőfegyvert. A tapasztaltabb harcosok megmutathatták nekik a töltést, a biztosítást, a célzást és az alapvető karbantartást.
A képzetlenség balesetekhez is vezethetett. A zsúfolt pincékben és udvarokban tárolt töltött fegyver, a kapkodás és a különböző típusok keveredése veszélyt jelentett saját társaikra is.
Október 28. után megváltozott a fegyveresek helyzete
A forradalom első napjaiban a kormány felkelőknek vagy ellenforradalmároknak minősítette a fegyveres csoportokat, és statáriális eljárással fenyegette őket. Október 28-án Nagy Imre fordulatot hirdetett: nemzeti demokratikus mozgalomnak ismerte el az eseményeket, tűzszünetet rendelt el, és bejelentette az ÁVH feloszlatását.
Ettől kezdve a felkelőcsoportok egy része már nem a kormány ellen, hanem az új forradalmi rend védelmezőjeként tekintett magára. Megkezdődött a Nemzetőrség létrehozása, amelybe honvédeket, rendőröket és civil fegyvereseket próbáltak egységes szervezetbe vonni.
A fegyverek jogi helyzete is megváltozott. Amit néhány nappal korábban illegálisan szereztek, azt most bizonyos esetekben szolgálati fegyverként próbálták nyilvántartásba venni. Az egységesítés azonban nem fejeződött be a november 4-i szovjet támadás előtt.
A felkelők nem akarták azonnal leadni a fegyvereket
A tűzszünet idején a kormány és a szovjet vezetők részéről is felmerült a civil fegyveresek lefegyverzése. A felkelőcsoportok jelentős része azonban csak akkor akarta átadni fegyverét, ha a szovjet csapatok valóban elhagyják Budapestet vagy egész Magyarországot.
Bizalmatlanságuk érthető volt. Az első napokban ugyanaz a hatalom nevezte őket ellenforradalmárnak és fenyegette megtorlással, amely később tárgyalni kezdett velük. A szovjet csapatok részleges visszavonulása pedig nem jelentett biztos garanciát arra, hogy nem térnek vissza.
A fegyver megtartása számukra nem feltétlenül a rendetlenség fenntartását jelentette. Sok csoport úgy vélte, hogy csak fegyveresen képes megvédeni a forradalom eredményeit és megakadályozni az ÁVH visszatérését.
November 4-én honvédek és rendőrök is harcoltak mellettük
A második szovjet támadás idejére a fegyveres ellenállás összetétele megváltozott. A civil felkelők mellett nemzetőrök, rendőrök és kisebb-nagyobb honvédségi egységek is részt vettek a harcban.
Ez azt jelentette, hogy bizonyos helyeken már katonai fegyverek és képzettebb kezelők is rendelkezésre álltak. A szovjet túlerővel szemben azonban a magyar ellenállás továbbra is széttagolt maradt, nehézfegyverei és lőszerkészletei pedig messze elmaradtak a támadókétól.
A november 4. utáni napokban a lőszer gyors fogyása vált az egyik legnagyobb problémává. A szovjet csapatok elfoglalták a fontos raktárakat és laktanyákat, a csoportok közötti szállítás pedig egyre veszélyesebb lett.
Nyugatról nem érkezett fegyverszállítmány
A Kádár-kori propaganda az eseményeket nyugatról megszervezett „ellenforradalomként” mutatta be. Ennek része volt az az állítás vagy sugallat is, hogy a felkelőket külföldi ügynökök és fegyverszállítmányok segítették.
Erre nincs hiteles bizonyíték. Az Egyesült Államok és más nyugati hatalmak propagandája valóban reményt kelthetett a szovjet uralom alóli felszabadulásra, de katonai beavatkozást nem vállaltak. A CIA 1956-ban rendkívül korlátozott helyi kapacitással rendelkezett, és magát a forradalmat sem jelezte előre.
A felkelők fényképeken látható fegyverei is szinte kivétel nélkül magyar vagy szovjet katonai, rendőrségi és második világháborús típusok. Nem nyugati repülőgépek dobták le őket, hanem az országban már meglévő készletekből kerültek az utcára.
Miért lehetett ilyen gyorsan több ezer embert felfegyverezni?
Magyarország erősen militarizált állam volt. A hadsereg, rendőrség, államvédelem, határőrség, büntetés-végrehajtás és különböző kiképző szervezetek nagy mennyiségű fegyvert tartottak az országban.
A fegyvergyártás szintén jelentős volt. A raktárakban nemcsak a napi szolgálathoz szükséges készletet, hanem mozgósítási tartalékokat is tároltak.
A rendszer arra számított, hogy ezeket a fegyvereket saját fegyveres szervei használják majd az állam védelmére. Arra kevésbé készült fel, hogy rendőrök, katonák és gyári munkások tömegesen megtagadják az együttműködést, vagy közvetlenül a felkelőknek adják át a készleteket.
A forradalom első éjszakájának gyors felfegyverkezése ezért nem külső szervezés, hanem az állami fegyverrendszer belső szétesésének következménye volt.
Öt gyakori tévhit az 1956-os felkelők fegyvereiről
1. „A tüntetők már eleve felfegyverkezve érkeztek”
Az október 23-i tömeg döntő része fegyvertelen volt. A tömeges fegyverszerzés a Rádiónál történt lövöldözés után indult meg.
2. „A CIA fegyverezte fel őket”
Nyugati fegyverszállítmányokra nincs bizonyíték. A fegyverek túlnyomó része magyar állami készletekből és a szovjet hadseregtől származó zsákmányból került hozzájuk.
3. „Minden fegyvert erőszakkal raboltak el”
Voltak megtámadott és feltört raktárak, de sok rendőr és honvéd önként adta át fegyverét vagy maga is csatlakozott a forradalomhoz.
4. „A Molotov-koktél önmagában könnyedén megsemmisített minden tankot”
A gyújtópalack hatásos lehetett kedvező körülmények között, de használata rendkívül veszélyes volt, és nem minden találat tett harcképtelenné egy páncélost.
5. „A pesti srácok mind képzetlen gyerekek voltak”
Sok fiatal valóban részt vett a harcban, de a fegyveresek között felnőtt munkások, korábbi sorkatonák, rendőrök és honvédek is voltak. A fiatalok egy része pedig korábban katonai előképzésben vagy sportlövészetben vett részt.
A rendszer saját fegyverei fordultak a rendszer ellen
Az 1956-os fegyveres felkelés egyik történelmi iróniája, hogy a szabadságharcosok nagyrészt olyan fegyvereket használtak, amelyeket a kommunista állam saját hadserege, rendőrsége és politikai rendőrsége számára gyártott vagy halmozott fel.
A PPS géppisztoly, a Moszin–Nagant puska, a Kucher géppisztoly és a TT pisztoly nem titkos nyugati szállítmányból érkezett. Magyar laktanyákból, kapitányságokról, gyárakból és raktárakból került az utcára. A szovjet fegyverek egy részét pedig éppen az ellenük küldött katonáktól zsákmányolták.
A fegyverek gyors megszerzése azért vált lehetővé, mert az államhatalom erőszakszervezeteinek egy része megbénult, szétesett vagy átállt. A felkelők nem előre felépített hadsereggel indították a forradalmat; a forradalom eseményei közben alakították ki fegyveres erejüket.
Ez a rögtönzött rendszer néhány napra elegendő volt ahhoz, hogy Budapest több pontján megállítsák vagy visszavonulásra kényszerítsék az első szovjet egységeket. Egy újabb, sokkal nagyobb invázióval szemben azonban már nem tudott tartósan ellenállni. A bátorság és a városi lelemény nem pótolhatta a nehézfegyvereket, a szervezett utánpótlást és az egységes hadvezetést.
Források
- Magyar Nemzeti Múzeum – A „davajgitártól” a „Molotov-koktélig”
- 1956-os Intézet Alapítvány – Pesti utca
- Honvédelem – Tíz fegyver az 1956-os forradalomban
- Napi Történelmi Forrás – Városi harcmodor az 1956-os forradalom idején
- National Security Archive – Hungarian Revolution, 1956
- Honvédelem – A Magyar Néphadsereg 1956-ban
